(...) Az elején picit úgy hangzott, amit mondtál, hogy ez a világbajnoki cím mintha egy ugródeszka lenne az olimpia felé – holott nyilván több, pláne, ha azt nézzük, hogy mondjuk 1997 és 2008 között milyen gyakorisággal hoztuk el az aranyérmeket, utána viszont kábé ötévenként egyet. Most azonban győztünk – de miért pont most sikerült megint, ráadásul így, ahogy korábban nem nagyon, minden meccset végletekig kiélezett csatában behúzva?

Nehéz összevetni azzal az időszakkal, amit kiemeltél. Egy-egy világversenyt valaki óhatatlanul meg fog nyerni a végén, és mi ott vagyunk az élmezőnyben a játékosállomány alapján – a kérdés csak az, hogy a tudást a megfelelő pillanatban ki tudjuk-e hozni magunkból. Ez leginkább azon múlik, amit már az elején is említettem, hogy a parton mennyit teszünk érte. A spanyolok egyik legkomolyabb erőssége, hogy ahogy látom, ők egy nagy baráti társaságot alkotnak. Egész más úgy küzdeni, harcba szállni, hogy megvan ez a kapcsolat – nekünk is ezen kell dolgoznunk a legtöbbet. Jó úton haladunk, úgy gondolom, hogy ez a világbajnokság a bizonyíték erre – most az a feladatunk, hogy amit elértünk, megtartsuk, mélyítsük el, és legyünk ezáltal még jobbak.

Tény, ritka színes társaság a jelenlegi csapat, korban, személyiségben, egóban – sajnos, vagy olyan idős, hogy egy sor korábbi bajnokcsapattal összevethesd, a 2008-assal, a 2013-assal vagy a 2020-as Eb-aranyérmes együttessel.

Azt mondtad, hogy van tapasztalatom és rálátásom, mégis úgy éltem meg a fukuokai vb-t, hogy sok új impulzus ért és én is sokat tanultam. Már csak azért is, mert még nem játszottam harminchat évesen, a csapat legidősebbjeként világbajnokságon. Láttam azt, ami én voltam tizenöt évvel korábban: a szeleburdi fiatal, aki teher nélkül játszik, megteszi, amit kell – Vigvári Vince lőtt most olyan fontos gólokat, mint annak idején én a pekingi olimpián. Amikor Birosra, Kásásra, Benedekre, Kiss Gergőre nagyon kellett figyelni, rám pedig kevésbé – a funkciója egy fiatal játékosnak pedig igenis az, hogy mutassa meg, ő okkal van ott. Ha a korábbi olimpiákra gondolok, akkor ez ott nem jött ki, például a riói negyeddöntőben nagyon jól jött volna néhány ilyen gól. Természetesen a válogatott is teljesíthetett volna jobban, ám a fiataloké pont az a szerepkör, hogy egy-egy góllal átlendítsék a csapatot egy-egy nehéz helyzeten. Ez most működött – szerintem sokat is tettünk azért, hogy így is történjen. Edzői szinten is, meg szerintem én is, legidősebbként, hogy ne érezzék magukat befeszülve azok a játékosok, akiknek ilyenkor helyt kell állniuk.

(...) ez nem az NBA, hogy ezt kidomborítsák – mert vízilabdában még mindig kevésbé tartják számon ezeket a „láthatatlan” dolgokat, mint egy assziszt, vagy hogy valaki egy világbajnoki döntő végén hátrányban blokkol iksznél, tíz másodperccel a duda előtt. Meg az elődöntőben is. Kedves bátyád épp egy utánpótlás-konferencián beszélt arról, mennyire alul van értékelve a blokkolás, holott tíz blokkal jóval könnyebb meccset nyerni, mint tíz-tizenkét lőtt góllal.

Ez így van. Azért jól esik, ha megemlítik, mert bár én is szeretek sok gólt lőni, azért nem áldozom be a csapat érdekét. Az utóbbi években számomra is hangsúlyosabbá vált, hogy mennyire fontos egy blokkolás – és ez egyelőre tényleg alul van értékelve. Még emlékszem válogatott karrierem elején (Kemény) Dénes tanácsára, aki elém állt egy fura statisztikával, hogy több gólt kapunk, amikor én bent vagyok a vízben. Hiába lőttünk gólt, lőttem én is, ha abban a játékidőben, amíg én bent voltam, 4-3 volt oda – és azt mondta akkor: tanuljam meg élvezni a védekezést. Ez idővel meg is jött, csak kellett hozzá egy szakmai alap, amit a négy év légióskodás teremtett meg. Rijekában tanítottak meg arra, igazán hogy kell védekezni – aki esetleg nem tudná ezt kronológiailag elhelyezni: akkor már olimpiai bajnok voltam, azaz rendesen védekezni az olimpiai aranyérmem megnyerése után sikerült csak. Az pedig valós, hogy egy blokknak most már mennyire tudok örülni. Ha belegondolunk az egésznek a dinamikájába, van egy törekvés a támadó részéről, hogy márpedig ő gólt fog lőni, én pedig ezt egyetlen mozdulattal, mert olvasom a játékot, meg tudom akadályozni. Ez egy óriási sikerélmény, úgyhogy én nagyon szeretek blokkolni, és talán egy-egy ilyen momentum, mint az utolsó blokkom az elődöntőben és a döntőben, megtanítja a fiataloknak, hogy fontos mérkőzések dőlhetnek el egy-egy levédekezett lövéssel.

Beszéljünk még a vízilabdával folytatott viszonyodról... Az évek során időről időre előkerült, bár sosem hangsúlyosan, viszont nekem minimum emlékezetes, elejtett megjegyzések szintjén, hogy mintha frusztrálna, amiért ez a sportág egy üvegplafon alatt létezik. Hogy nem olyan népszerű – és sosem lesz –, mint akár a kézilabda itthon, de hogy akik tehetnének érte, azok sem maxolják ki a lehetőségeket. Emlékszem, évekkel ezelőtt afféle kommunikációs menedzserként még te osztogattad a go-pro-kat a labdaszedőiteknek, hogy a vízből vegyék a bajnoki ünneplést, legyen valami exkluzív social mediás tartalom... Ezen már túltetted magad, mondván, te választottad a vízilabdát, akkor ezzel ez jár? Hogy egy sportág korszakos zsenijeként ennyi adatott meg – nem is feltétlenül anyagiakban, hanem nézettségben, elérésben, jó esetben néhány ezer fős közönség előtt megnyert aranyérmekben?

Hogy én választottam volna a vízilabdát... talán inkább a vízilabda választott engem. Nem vagyok semmi másban fele annyira sem ügyes, mint a vízilabdában, úgyhogy nekem ez a sorsom – viszont így is extrém szerencsésnek érzem magam, hogy van egy olyan fórum, felület, platform, ahol ennyire sikeres és jó tudok lenni. Rengeteg olyan dolgot adott nekem, amit aztán hasznosítanom kell az életben. A küzdést, a konfliktuskezelést, akár a halmazon kívüli megoldások megtalálását – ezeket, azt hiszem, mind tovább lehet vinni. A népszerűség kapcsán lehet gondolkodni, egy biztos, ha én olyan pozícióban lettem volna, nem ezeket a szabálymódosításokat hozom. Számomra érthetetlen néhány dolog, így például a támadóidő lecsökkentése – azt az aspektusát domborítja ki a vízilabdának, ami nem érdekes. Azáltal, hogy kevesebbet támadunk, a pálya közepéből lesz több – mert nálunk nem olyan a középpálya, mint a fociban, hogy passzolgatunk, meg cselezgetünk, hanem csak úszunk föl-le. Ha ebbe belefújnak egy kontrát, akkor nincs az az ember, aki nem kapcsol el a tévéközvetítésről – még én is hezitálnék... Azaz nem jó irányba változtattak – igaz, van még egy aspektus is. Mert abban sem vagyok biztos, hogy a sport ma ugyanazt jelenti, mint húsz évvel ezelőtt. Ezért is lehetne harcolni, lehet, hogy fogok is, mert adódik erre komolyabb lehetőség. Persze, nem tudom, kell-e, mert aminek meg kell halnia, az haljon meg. De azért kaptam annyit a sporttól, hogy mindenképp megtegyek legalább egy-két lépést. Hogy átérezzék az emberek, mi van egy-egy teljesítmény mögött, ennek lássák a valódi súlyát, becsüljék meg a sport által képviselt értékeket – ne csupán azt, hogy világbajnok vagy, hanem tudatosuljon bennük, hogy ennek elérése érdekében valaki feláldozta a fiatal korát. Vagy az egész életét. Hogy jó legyen valamiben. Lehet, hogy ennek semmi értelme globális mércével, viszont mi mégiscsak küzdünk, hogy megmutassuk, valaki jobb, mint a másik. És harcolunk a saját nemzetünkért, a klubunkért, amiben megjelenik egy nemes eszme, meg hogy ez egy szép dolog. Ha ezt valaki többre értékelné, mint tucatnyi influenszer pózolását, akkor már elérnénk valamit, és a sport renoméja is helyreállna.

(A teljes interjú elolvasható A negyedik arany című könyvben)