Majdnem mindenki arról beszélt, mennyit kellett dolgozni a csapategységen, hogy medencén kívül is minden stimmeljen – gondolom, ebben neked extra szereped volt. De mennyi energiát igényelt ez a folyamat?

Én ebben hiszek, hogy akkor tudsz jól teljesíteni, ha humánus és boldog közeg vesz körül, nincsenek széthúzások. Akadnak olyanok, akik szerint nem kell szeretni a társadat, profik vagytok, oldjátok meg – én viszont úgy érzem, jobb, ha a szeretet dominál egy csapaton belül; én erre fektetek nagyobb hangsúlyt, és Zsolt is úgy gondolja, hogy ez kiemelten fontos. Az nem titok, voltak és vannak konfliktusok, nézeteltérések, ez még Los Angelesben is felszínre bukott. Zsolt kezelte, próbáltam én is, és mire Japánba értünk, mindenki félretett mindent, száz százalékosan, függetlenül attól, hogy nem feltétlenül szimpatizál maradéktalanul egy-egy társával. Egy válogatottban rengeteg az ego, extrán sok, előfordul, hogy valaki a saját csapatában az egyik legjobb, klasszikus vezéregyéniség, a válogatottban viszont az a felállás, hogy mondjuk a klubban te vagy a legjobb góllövő, itt meg szinte kizárólag védekezned kell – ez szándékosan sarkított összevetés, csak hogy érezze mindenki, miről van szó. Kinek többet, kinek kevesebbet, de valamit be kellett áldozni a válogatott érdekében, és ezt mindenki megtette, maradéktalanul. A sikernek ez is az egyik titka, hogy bármilyen konfliktus, bánat félre legyen téve, teljes mértékben – meg ugyanígy az összes egyéni nagy cél, hogy legyek én a gólkirály, ejtéskirály, csavarkirály, bármi. Ez egyáltalán nem játszott szerepet, Japánban kizárólag a közös cél lebegett mindenki szeme előtt. 

(...)

Melyik volt a legemlékezetesebb alakításod az egész világbajnokságon, már leszámítva a nagy zárómonológot, amiről már beszéltünk?

Hát... Talán, amit a döntő előtti utolsó összekapaszkodásnál adtam elő. Az egy kicsit viccesebbre sikeredett a szokásosnál – bár én mindig úgy motiválok, hogy közben érezzük is jól magunkat, azaz ne görcsöljünk rá semmire, bármekkora is a tét, a lényeg, hogy akármilyen mérkőzés is kezdődik, azért közben kicsit érezzük is jól magunkat és élvezzük, amit csinálunk. Úgyhogy ott a döntő előtt is valami hasonlóba fogtam bele, hogy óriási, amit eddig elértünk, és most élvezzük ezt a meccset is, játsszunk stressz nélkül, türelemmel, egymásban bízva – viszont ugye a filozófiám része, hogy a közös kiabálás előtt legyen egy közös nevezés... Szóval most jött egy olyan rész, ami az egyik olyan zenéhez kötődik, amit mindig hallgatunk a meccs előtt. Abban van egy beszólása a DJ-nek, hogy tegye fel a kezét az ember... Illetve, nem biztos, hogy szó szerint akarod idézni...

Ja várj, ez volt az, amit aztán a meccs után is olyan örömmel kiabáltatok?

Az.

A kezek, a kezek, a ki... kezek?

Pontosan. És tényleg ezen múlt a meccs. A blokkokon. Az a jó, hogy ezt a részt mostanra mindenki megszerette. Mert Zsoltnak is ez az alapvetése: szeress védekezni. Lehet, hogy a másik négyet lő, és aztán vele interjúznak, de te tudod, a négy blokkod ugyanannyit számított. Mert a kulimunka akkor is kell, vagy a szürke meló, ahogy Zsolt nevezi, és azt most mindenki elvégezte, kivétel nélkül.

Amikor beszélgetünk, akkor még csak készültünk a márványtábla-avatásra, ami alatt állva mégiscsak hatalmába keríthet valami speciális érzés, hogy Jansik Szilárd világbajnok. Vagy hogy állsz ezzel?

Még most is nehéz felfogni. A mai napig. Hogy a világon a legjobb vagy. Nem csak én, hanem az egész csapat. Szerintem ez a karriered vége után szól nagyobbat. Addig nem is nagyon áll meg az ember, hiszen két-három héttel az aranyérem után már a klubban edzettünk, és mindenki olyan helyen játszik, ahol óriásiak az elvárások, jönnek az újabb világversenyek, ráadásul nagyon hamar... Azaz nagyon büszke vagyok az aranyra, de a szemem előtt az olimpia lebeg. Aztán Párizs után meg lehet majd állni – bár szerintem inkább a pályafutás lezárultát követően nézhet inkább vissza az ember úgy erre a két hétre, hogy Fukuokában tényleg csoda történt. Most még nehéz így gondolni rá, annyi feladat van előttünk. 

(A teljes interjú elolvasható A negyedik arany című könyvben)