Benedek Tibor: „Már nem emlékszem arra, hogy játékos voltam”

2013. november 02. 10:02

Három hónap alatt szépen leülepedett minden, ami Barcelonában történt. Egy világbajnoki arany nyilván nem értékelődik át, mégis: talán érdekes, ennyi idő távlatából miként gondol vissza Benedek Tibor az első sikerévre.

Az esemény még ott lüktet a fejben, amikor értékelni kell közvetlenül a vébé után a szereplést. Utána viszont van idő egy kicsit hátradőlni, még egyszer átgondolni, újra megnézni a videókat, beszélgetni másokkal – lehet három hónap után azt mondani, hogy még tisztább a kép?
Nem hinném, hogy nagyon mást mondanék most, mint augusztusban. Talán picit többet, de a lényeg ugyanaz. Sok csapat indult új edzővel, új játékosokkal, új lappal, ami azért segített nekünk. Mindenki egy kicsit kíváncsian érkezett a vébére, mik is lesznek az erőviszonyok, hiszen ami most kialakult, azt viszed magaddal a következő három évben. Nyilván nem pont ez lesz mindig a sorrend, de valamilyen skatulyába bekerülsz, ezért fontos az első év, függetlenül attól, hogy az olimpia utáni idényt nem szokták annyira lényegesnek ítélni. Ilyenkor a bajnok általában kienged, a többieknek pedig, akiknek csalódás volt az előző esztendő, óriási kihívás a következő. Minden év hoz sikertörténeteket és csalódásokat. A három érmesen kívül alapvetően mindenki keserű szájízzel távozik az adott világversenyről. Főleg ebben a mezőnyben, amelyik ennyire összesűrösödött – hiszen a nyolc élcsapatból tényleg bármelyik befuthat – abszolút igaz ez a megállapítás. Sőt, London után a horvátokon kívül gyakorlatilag mindenki csalódott volt, még a dobogósok is. Az olaszok azért, mert előtte mégiscsak világbajnokok voltak. A szerbek is, mert ők mindig aranyért mennek. A montenegróiak is, mi is teljesen, meg mindenki más. Ebben a mezőnyben kellett helytállnunk, ám ne várd, hogy valami egészen speciális magyarázattal szolgáljak, hogy miért sikerült. Sok tényező játszott ebben szerepet, a későbbiekben nyilván bele tudunk kicsit menni a részletekbe. Az, hogy rögtön így sikerült, jó érzés, de ne feledd: velem szemben az volt az elvárás, hogy erős csapatunk legyen. És nem úgy, hogy van nyolc évem, építkezzek – nálunk örökös eredménykényszer van.

Benedek Tibor, a vb-döntőbe jutás alkalmával (Fotó: MTI)

Amikor decemberben beszélgettünk, az volt a terved, hogy kettő plusz kettő éves szerződést szeretnél kötni úgy, hogy a budapesti Európa-bajnokság után kiértékelitek az addig elvégzett munkát a szövetséggel, viszont addig úgyhogy hagyjanak dolgozni. Végül maradt a megszokott négyéves megállapodás, a szokványos évenkénti „számonkéréssel”. Ugyanakkor az első verzió úgy hangzott, mintha nem bíznál teljesen a jó indításban.
Azt a mai napig tartom, hogy nem érdekel, mi lesz három év múlva. Az elmúlt időszakban arról szólt minden, hogy miként tudunk jól szerepelni a következő olimpián. Én ezt a fejekben rögződött beidegződést mindenképp meg akartam szüntetni. Minden évben szeretnénk a legjobban szerepelni, anélkül, hogy arra koncentrálnánk, mi lesz Rióban, a ciklus végén. Most például kizárólag az foglalkoztat, mi lesz a budapesti Európa-bajnokságon. Barcelonában és előtte pedig csakis a világbajnokságra koncentráltunk, azaz nem a riói csapatot építettük. Az ellenkező oldalról szerettem volna megfogni az egészet, és ezt kommunikálni a kezdetektől fogva. Az olimpia motiváció szempontjából rendkívüli módon kiemelkedik, mellette eltörpül az összes többi világverseny. Viszont nem szabad, hogy egy fiatal játékosnak az legyen az elsődleges hajtóerő, hogy majd az olimpián nyerjen. Ők akarjanak világbajnokok és Európa-bajnokok lenni. És ezt a legteljesebb mértékben éreztem a játékosok hozzáállásán.

Adott valami különös ízt a közös munkának, hogy többekkel még játszottál egy csapatban? Azaz vannak közös élmények játékosként, vízben és medencén kívül. Egyértelmű volt, hogy gond nélküli lesz az átmenet, és azonnal főnökként tekintenek rád?
Először is, én abszolút nem emlékszem arra, hogy valaha játékos voltam... Komolyan. Sok edző sír amiatt, hogy már nem lehet a vízben. Én azonban teljesen eltávolodtam a medencétől. Lehet, hogy nehezen hihető, de ma már úgy vagyok, mintha soha nem is vízilabdáztam volna. Persze, minden tapasztalat megvan, amit játékosként szereztem – ám egyáltalán nem fut az át rajtam, hogy szívesen visszamennék. Másodedzőként sem éreztem ezt, egy pillanatra sem. Én tényleg befejeztem a Recco–Brescia bajnoki döntőn, amivel megnyertük az aranyat. Én akkor úgy szálltam ki a vízből, hogy valóban egy nappal sem akartam volna tovább játszani. Amivel azt akarom mondani, hogy számomra egy pillanatig nem okozott gondot az átmenet. És úgy gondolom, a játékosoknak sem.

Nyilván, amikor kapitány lettél, volt egy víziód, hogy az első évben milyen szintet érhetsz el a csapattal. Nem is elsősorban eredményszinten, hanem játékban, meccsenként mutatott teljesítményben, erőnlétben.
Nagyon sokat léptünk előre, sőt, ahhoz képest, amit reméltem, abszolút tovább mentünk. De ez egyáltalán nem az én érdemem, hanem annak köszönhető, amekkora energiákat a játékosok mozgósítottak. Nem igazán számítottam arra, hogy ennyire hisznek majd magukban. Hogy akik az olimpián még a meghatározó emberek mögött voltak, ennyire át tudják venni a vezető szerepet. Ez is felülmúlta minden várakozásomat, akárcsak a fiatalok reakciói. Amilyen szintre például Bedő Krisztián vagy Vámos Marci jutott el rövid idő alatt. Marcinak az év közben még nem ment annyira a játék, viszont a vébén minden korábbinál nagyobb tűzzel játszott. Amivel persze magának tette magasra a lécet – ám ez mindenkire igaz.

Az első meccsen, Nagyváradon (Fotó: MTI)

Mi miatt nem számítottál erre, úgymond?
Azt gondoltam, hogy az elmúlt öt év kudarcai beépíthettek olyan gátakat, amiket nem tudunk átlépni. Ám az új varázs, ami az új csapat mellett kialakult, minden olyan játékosra hatással volt, akiben esetleg voltak a korábbi időszakból rossz tapasztalatok. És így mindenki át tudott lépni a nehézségeken.

A nyitószezonban kilőttünk, mint a rakéta. Mennyivel lehet még feljebb menni?
Az élet mindig hoz csavarokat, ha akarod, ha nem. Martfűn azon kezdtünk dolgozni, hogy magasabbra jussunk a játék szintjén, mint eddig, mert egyvalamit nem felejthetünk el: ugyanonnan indulunk, ahonnan korábban. Ez az eredményekre is igaz. Az Európa-bajnoki aranyérem nem elvárás, a négybe kerülés igen. A munkát alázattal kezdjük, ez az alapvetés. Először is, alkalmazkodnunk kell az új szabályokhoz, folytatnunk kell a sokmozgásos játék további erősítését, emberelőnyben a kapufás emberek megjátszását, mozgását kell javítani, plusz tovább gyorsítani a zónavédekezésünket. Egy csomó dolgot mondtam, mondok a játékosoknak, amit szeretnék elérni – és azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a klubokban is sok olyan dolog elindult, amit én szeretnék látni. Ez fontos, hiszen a játékosok nyolc hónapot töltenek ott – én csupán az utolsó hat hétre kapom meg őket, azaz a munkának a nagy részét a klubokban végzik el. A klubedző, illetve a játékosok egyéni ambíciója biztosítja a fejlődést – épp ezért is tartottam a héten az előadást, hiszen nagyon sokat köszönhetek az edzőkollégáknak. Én az összidő tíz százalékában foglalkozom a játékosokkal, azaz az érdem nem kizárólag az enyém, épp ezért gondoltam egyértelműnek, hogy megosszam velük a tapasztalataimat, miket csinál a többi válogatott, mi az, amiket mi találtunk ki. Ezért gondoltam azt, olyasmit teszek, ami Magyarországon még nemigen volt: egy válogatott edző egy sikeres világbajnokság után elmondja a tapasztalatait. Egyébként is úgy gondolom, hiba, hogy a nagy edzők szinte kivétel nélkül elviszik a tudásukat a sírba.

Össze lehet azt foglalni néhány mondatban, hogy mi az, amivel jobbak voltunk Barcelonában a többieknél – és miként őrizhető meg ez a különbség?
Talán a részletekre fordított figyelemben. A nehéz mérkőzésen mindig egy gól dönt, az utolsó három percben, de inkább egy percben. Nagy tudomány nincs, minden pici részlet, minden apróság, ami a sikert elősegítheti, fontos. Én mindent ennek rendelek alá. Ez persze egy folyamat. Most jönnek a nehézségek: sokan tudják, hogy mi mindenkit kielemeztünk – ezután ők is fognak minket. És lesznek válaszaik a mi lépéseinkre. Egy jó kis rabló-pandúr játék ez: ki tud még tovább fejlődni. Megnéztük, hogy játsszák a görögök a fórjukat, kétszer kikaptunk tőlük a nyáron, de a vébére teljesen felkészültünk belőlük. Ezzel most már tisztában vannak, úgyhogy lesz egy lépésük. Erre majd nekünk kell reagálnunk. Ezért erőltetem, hogy legyen minél több nehéz meccs év közben. Hogy szokjuk a hangulatát. Ezért jönnek a szerbek a Volvo-kupára, ezért örülök, hogy nehéz Világliga-mérkőzéseink lesznek. Tudunk fejlődni, így érhetjük el a kitűzött szakmai célokat és eredményeket.

Az új szabályokról mondanál még néhány szót?
Szerintem jók, de hosszútávon kiderül, milyen mértékben alkalmazzák őket. Ám túlzottan nagy hangsúlyt fektetünk erre, túl sokat sulykoljuk, hogy azért van erre szükség, mert baj van a vízilabdával. Mondjuk ezt már mi is, akik benne élünk. Ha mi folyamatosan károgunk, akkor mit gondolhatnak rólunk a kívülállók, akiket pedig épp arról akarunk meggyőzni, hogy ez egy jó sport?! Pedig ez egy jó sport. A barcelonai mérkőzéseinken mi is megmutattuk, lehet a vízilabdát játszani. Vagy hadd mondjak valami mást: megállás nélkül hajtogatják, hogy huszonötméteres pálya kell a mostani harmincas helyett. Csak arra nem gondolnak, hogy más labdajátékban nincs arra esély, hogy szinte minden egyes támadást visszalassítsanak a tévében. Nálunk, amíg az egyik csapat átér, addig többnyire van négy-öt másodperc erre. Barcelonában egymást érték a remek lassítások, azt pedig tudjuk, hogy ma a tévé a legfontosabb – így pedig ki lehet szolgálni a nézőket. Ez is egy nagyon fontos szempont, azaz úgy gondolom, ideje végre pozitív kommunikációt folytatni a vízilabda kapcsán, különösen azok részéről, akik benne vannak.



Női OB I

BVSC-Zugló Diapolo - Szegedi V. T&N SZTE

2016. okt. 30. 16:30

Arcok és pillanatok Biros Péter búcsúmeccséről (Fotó: Dobos Sándor)
Biros Péter búcsúmeccse (Fotók: Dobos Sándor)
E.ON ob 1.: BVSC-Zugló-ZF-Eger (Fotók: Fehér Anna)
E.ON ob 1: ZF-Eger-FTC-PQS Waterpolo 10-10 (Fotók: Fehér Kálmán)
BENU MK: Pannergy-Miskolci VLC-VasasPlaket (12-10, fotó: Fehér Kálmán)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok