Subasitz Mihály: Higgadtság, precizitás, vízilabda-szeretet

2015. szeptember 20. 09:54

A Magyar Vízilabda Szövetség versenyigazgatójaként dolgozik Subasitz Mihály, akit az uszoda világában csak „Subaként” ismer mindenki. Még azok számára is egyértelmű, hogy a magyar póló egyik emblematikus alakja, akik csak felületesen ismerik a sportág szereplőit, körülményeit.

Munkája nyomán megannyi sikeres esemény szervezésén van túl a magyar szövetség, már alig várja a 2016-os BL Final Sixet. A nyugodtsága, hűvös eleganciája a kollégái számára biztonságot ad. Vele beszélgettünk munkájáról, élményeiről, tapasztalatairól.

Gondolom, nem sértés, ha megkérdezem, mióta vagy az uszodában?
Nos, elég régóta. 10 éves gyerekként kerültem le, először úszó voltam a Vörös Meteorban, utána elkezdtem ugyanott vízilabdázni. Ezt megtörte, amikor két évre be kellett vonulnom katonának, Szolnokra. Sajnos, a katonaság alatt nem volt lehetőség kijárni edzeni a Dózsához, így miután leszereltem, a Vörös Meteorba jöttem vissza, és nagyjából két évet még játszottam. Akkor már a szakmámban, az építőiparban is dolgoztam, és miután 1970-ben Líbiába mentem dolgozni egy építési projekt miatt, nagyjából el is dőlt a sorsom, ezután befejeztem a vízilabdás pályafutásomat.

Dönteni kellett tehát, hogy a szakma vagy a sport.
Igen, és én a szakmát választottam, aminek nagyon sokat köszönhetek, dolgozhattam például az orenburgi gázvezetéknél, vagy a Paksi Atomerőműnél, ahol öt éven át főépítés-vezető voltam. A szívem persze visszahúzott a vízilabdához, így a legendás Soma bácsinál, Somóczy Lórántnál, a magyar vízilabda korszakos alakjánál letettem a játékvezetői vizsgát, hogy aztán el is kezdjek ezzel és a versenybírói munkával foglalkozni.

Mely játékosokra emlékszel vissza jó szívvel azok közül, akikkel együtt játszottál?
Azt mondom, mindenkire, persze, a korszakos nagyságokat meg kell említenem, így Szívós Pistát, Kásás Zoltánt, Steinmetz Jánost, Konrád Ferencet, Görgényi Istvánt vagy épp Sárosi Lacit. Parázs meccseket vívtunk egymással fiatal játékosokként.

Mindig kérdés, hogy egy korábbi játékoshoz hogyan viszonyulnak a parton, játékvezetőként. Könnyű dolgod volt bíróként a kezdetekben?
Egyértelmű, hogy ebben a szakmában végig kell járni a szamárlétrát, ez nem kérdés. Az ember elkezdi alacsonyabb osztályokban, az utánpótlásban, majd fokozatosan lépked fentebb és fentebb. Mivel én az építőipart választottam, mint fő foglalkozást, amikor odakerültem, hogy ezen a bizonyos szamárlétrán felértem arra a fokra, ami az ob I.-es mérkőzéseken való közreműködést biztosítja, akkora túlestem azon a korhatáron, ami a nemzetközi játékvezetést lehetővé tette volna. Így megint döntési helyzetbe kerültem: vagy vezetek ob I.-es meccseket, nagy rangadókat, vagy rálépek egy másik útra, és elkezdek intenzíven foglalkozni a mérkőzések lebonyolításával, a versenybírósági munkával, a szervezéssel. Utóbbi motivált, hiszen itt láttam nemzetközi kifutási lehetőségeket. Átálltam erre az oldalra, persze ettől még vezettem alacsonyabb osztályú mérkőzéseket.

Ha tippelni kellene, hány meccs van mögötted?
Aktív játékvezetőként szerintem az ezerhez közelít a mérkőzések száma, amelyeket a gyermek-, az ifjúsági és egyéb korosztályos bajnokságokban, az ob I/B-ben, az ob II.-ben, a Komjádi-kupában vagy a női bajnokságban vezettem. 55 éves korig lehet játékvezetőként dolgozni, persze párhuzamosan a magyar bajnokságban és a nemzetközi mérkőzéseken közreműködtem a szervezésben. Így az ezerhez hozzátehetünk talán még jó pár százat, amin ilyen minőségben dolgoztam.

A kezdeti nemzetközi élmények közül mi az, ami így hirtelen beugrik?
Nem feltétlenül emlékszem az első nemzetközi klubmérkőzésre, de egy nagyon sokat emlegetett találkozót sokszor emlegetek. A Ferencváros-Vitalin játszott a Jug Dubrovnikkal a Komjádi-uszodában egy kupamérkőzést egy januári napon, amin mi az FTC megkeresésére dolgoztunk. A mérkőzés előtt kiderült, hogy az uszoda kijelzőjének irányítására szolgáló számítógépes eszközöket valaki, hogy úgy mondjam, személyes használatra elvitte. Ezt aztán gyorsan pótolták, és annak rendje és módja szerint a mérkőzés előtt kiírattuk a táblára a két csapat nevét. Nem sokkal a kezdés előtt a Jug képviselője jelezte, elfogadhatatlan, hogy nem írtuk ki a csapat szponzorral kiegészült hivatalos nevét. Jeleztük a stúdió felé, hogy ez történjen meg, mire az egész tábla elsötétült. Szegény Knézy Jenő volt a mérkőzés kommentátora, aki nem sokkal a kezdés előtt idegesen jelezte, „gyerekek, baj van”. Tényleg baj volt, a rendszert újra kellett indítani. Természetesen nem kezdődött el időben a találkozó, Jenő nagyon elmarasztalta a mérkőzésen résztvevőket, és mi ezért a magyar szövetségtől féléves eltiltást kaptunk, már ami a nemzetközi mérkőzéseken való közreműködést illeti.

De mi volt a hiba oka?
Programozási hiba történt. Tudva lévő, hogy a Komjádi-uszoda kijelzője elég nagy, a karakterszám is. A programozó viszont nem volt felkészülve arra, hogy egy csapat neve ennyire hosszú legyen, mint amilyen a Jugé volt. Éppen ezért a program újraindította magát, amikor a váratlan helyzet előállt, ezért sötétült el az eredményjelző tábla. Pech, de ilyen is van, emlékezetes mérkőzés volt, számomra mindenképp.

Könnyű egyébként kilépni a nemzetközi porondra? Min múlik?
A felkészültségen, a problémamegoldó-képességen, hiszen itt rengeteg problémát kell megoldani. Ezen kívül a LEN és a FINA TWPC-tagjaival kialakuló személyes kontaktusok is számítanak. 1992-ben kerültem az első komolyabb nemzetközi eseményre, a soproni junior Európa-bajnokságra. Ott ismerkedtem meg Alfonz Angelával, a TWPC akkori korzikai elnökével és a nemrég elhunyt, nagy tekintélyű belga Abe Fuchs-szal, aki a LEN TWPC tagja volt, és aki a játékvezetők nemzetközi vizsgáztatását is végezte. Ott már kialakult egy személyes kapcsolat, és aztán ez erősödött később is. Tudni kell, hogy ez egy bizalmi feladat, a LEN vagy a FINA helyszínen dolgozó munkatársainak fontos, ha tudják, megbízhatnak a másikban, ha értik, ismerik egymás nyelvét. Sopronból indult, eseményről eseményre jobb lett a kapcsolatunk, valamint nagyobb a rutinom is. Mindenféle szerénytelenség nélkül idézem Abe Fuchsot, aki egyszer azt mondta nekem: „Misi, én nagyon nyugodt vagyok, ha te ülsz mellettem az asztalnál, mert te minden körülmények között nyugodt tudsz maradni”. Ő a „cool” kifejezést használta, hűvösnek kell maradni. Ha bejön egy kérés, nem kapkodunk, nem csapkodunk.

Mikor készültem erre az interjúra, megkértem Kőnig Juditot, aki most a Versenyiroda vezetője, mondjon rólad pár gondolatot. Ugyanezt emelte ki, mindig megőrzöd a higgadtságod. A magánéletből hoztad ezt a tulajdonságod?
A szakmámból vennék egy hasonlatot. Ha felhúznak egy oszlopot vagy egy födémet, akkor az vagy leszakad, vagy ottmarad. A kettő között nincs középút, ha van egy probléma, akkor ki kell tudni választani a legjobb megoldást. Ráadásul nem nagyon szokott erre idő lenni, hiszen a mérkőzéssel kell foglalkozni, követni kell annak az eseményeit, figyelni kell a játékvezetőket, a kispadokat, a lelátón történteket is adott esetben, mindent tudni kell kezelni. Fontossági sorrendet kell felállítani, és ez alapján intézkedni. A „majd megoldódik valahogy” hozzáállásnak általában az a következménye, hogy nem oldódik meg.

Mi történt Sopron után? Elég jól sikerült az az Eb.
Bizony, jól sikerült, a magyar válogatott Európa-bajnok lett. Kemény Fecsó volt a kapitány, Wolf Péter és Urbán Lajos a két edző, már akkor érződött, hogy valami nagy durranás lesz a magyar vízilabdában, és aztán szerencsére következett is a felívelő szakasz, majd a nagy sikerek. Én dolgoztam tovább a nemzetközi eseményeken, két hazai Európa-bajnokság, egy Világkupa-döntő, számtalan ING-, Unikum-, Volvo- és Vodafone-kupa van a hátam mögött. Mindet úgy kellett megszervezni, hogy az a nézőknek, a szponzoroknak és a szövetségnek egyaránt üdvözlendő legyen.

Sok mindenben szabad kezet kaptok a szervezés során?
Ez egy csapatmunka, ahol igenis félszavakból kell érteni egymást. Ha ez nincs meg, baj van. Vannak helyzetek, amikor nem lehet negyedórát magyarázni, útmutatást adni, másodpercek alatt kell döntéseket hozni. Vannak részfeladatok, amelyek ma már nem hozzám tartoznak, én inkább a szakmára koncentrálok egy nemzetközi esemény során, mint versenyigazgató.

Előfordul, hogy felemeled a hangod?
Nem szoktam esemény közben kiabálni, mert az rossz irányba viszi a dolgokat, úgymond sokkolhatja a kollégáim. Amikor vége van egy mérkőzésnek, tornának, el szoktam mondani az észrevételeimet, és az se legyen titok, hogy van olyan sporttárs, akivel nem dolgozunk együtt, mert kikerült a csapatból.

Nyilván partnernek kell lenni a csapatoknak is.
Hogyne, a játékosoknak, a csapatvezetőknek, az edzőknek is. Nagyon összetett dolog az, amikor egy nagyszabású esemény zökkenőmentesen lezajlik. Egy néző, aki kijött mondjuk, a tavalyi Európa-bajnokságra, jól érezte magát, felnézett a táblára, ott látott bizonyos információkat, várta a meccs kezdetét, meghallgatta a himnuszt. Az, hogy ez így történjen, egy hatalmas csapatmunka eredménye. El kell készíteni a mérkőzés-, a tréning-, a bemelegítés-beosztást, a buszok érkeztetését, percre pontosan lebontani az eseményeket. Amikor bemondom a kollégáknak, „nyolc perc a bemutatásig”, a kollégáim tudják, lassan „ki kell szedni” a játékosokat a bemelegítő-medencéből. Ez nem mindig egyszerű, egy példa erre: Alessandro Campagna nem megy fel velük a bemelegítéshez, csak a másodedző vagy a masszőr van ott, ők viszont nem olyan karizmatikus emberek, akiknek az intésére mondjuk, egy Alessandro Tempesti fejvesztve kirohan a medencéből. Vannak játékosok, akiket szinte ki kell imádkozni a vízből, márpedig ki kell, mert a televíziós közvetítéshez igazodunk. Persze, az sem jó, ha túl hamar hívjuk őket a bemutatáshoz, mert akkor a bemelegítés elveszíti az értelmét. Komoly idegfeszültséget jelent ez, van, hogy személyesen rohantam oda játékosokhoz, akiknek bírom a nyelvét, hogy igyekezzenek.

Kiknek bírod a nyelvét?
A munkám során angolul kommunikálok, a technikai értekezleteken is angolul mondom el a fontos részleteket. A horvátokkal, a szerbekkel és a montenegróiakkal tudok kommunikálni a saját nyelvükön, megtanultam szerbül, horvátul. Ez egyébként önszorgalom eredménye, úgy gondoltam, ha megtanulom a nyelvet, akkor három ország csapataival tudok majd szót érteni.

Ha már idegfeszültség. Van benned egészséges drukk a mérkőzések előtt?
Az idő múlásával ez csökken, de soha nem lesz az ember felelőtlen és nemtörődöm. Ma már – ha szabad ezt mondanom – nagyon tudom, hová kell figyelni, hová kell nyúlni. Tudom, mikor van az a pillanat, amikor egy kérdéssel, egy félmondattal meg kell segíteni a helyzetet, a kollégát. Csak két példa: ülök az asztalnál, mellettem a nemzetközi delegátus, látom, hogy kiállítás történt, a játékos várakozik, és azt is látom, hogy a titkár fogja a zászlót. Egy „mikor jön?” - kérdéssel kikerülöm azt a hibát, hogy lejár a kiállítási idő, és elmarad a zászlóemelés. „Három van” - jön a válasz, és tudom, minden rendben. Vagy eleresztettek egy lövést, látom, mi a helyzet, és bemondom: „újra megy”. A kollégáinak és magának is segít ezzel az ember. Egy „figyelj már oda”, „ne hülyéskedj már” beszólás semmi jóra nem vezetne, a félszavak, a félmondatot igen. A filozófiám, ha lehet azt mondani az, hogy a mérkőzésnek rendben, sportszerű körülmények között kell lezajlania és reális eredménnyel kell befejeződnie.

Min lehet a leginkább elcsúszni?
Nagyon sok mindenen. A kezdési időpontok betartása életveszélyes, főleg nemzetközi események alkalmával. A harmadik személyi hiba és annak konstatálása az asztal egyik neuralgikus pontja. Ha nem megfelelő a jelzés, és a harmadik hibáját összeszedő kiállított játékos visszatér a pályára, komoly baj történhet. Ugyanez a helyzet, amikor büntetődobásnál gyűjtötte be valaki a harmadik hibáját, hiszen a szabályok szerint ebben az esetben azonnal végre kell hajtani a cserét, és csak akkor lehet elvégezni a büntetőt, ha a csere beérkezett a játéktérre. Ezek csak példák, megannyi hibázási lehetőség akad.

Például az időkérés alkalmával.
A gombot az asztalnál nyomják meg, a meccseken két megoldást alkalmazunk. Egyrészt a zsűriasztalnál ül egy ember, aki azt az edzőt figyeli, akinek a csapata birtokolja a labdát, és aki jogosult időt kérni – persze, akadhat szabálytalan időkérés is. Ezen belül figyelni kell azt is, valóban megszerezte-e a csapat a labdát, vagy csak egy lepattanóról van szó. A másik módszer, amikor a kispad mellett dolgozik egy „time out”-felelős, aki jelzi a sípszavával, hogy időt kért az edző, így volt ez a budapesti Eb-n, tavaly.

Akkor egy példa, egy velős példa: 2006, Világkupa-döntő, Margitsziget.
Az uszoda majdnem felrobbant, hiszen szerb-magyar döntőt rendeztek, parázs mérkőzés volt. A találkozót az olasz Caputi és a szlovén Margeta vezette, a magyar csapat pedig nagyon küzdött, hogy a hazai közönséget megörvendeztesse egy aranyéremmel. A negyedik negyed vége felé közeledtünk, amikor 8-7-re vezetett Szerbia, kaptunk egy ítéletet, Varga Daninál volt a labda igen kecsegtető helyzetben, és Kemény Dénes felemelte a kezét. Egy pillanatra hezitáltunk az asztalnál, Dénes keze fent volt, Dani lőtt, és Dani persze belőtte. Ekkor Dénes szépen lehúzta a kezét és a kispad felé fordult, igen rutinosan, majd mondott a játékosoknak néhány mondatot. No, ekkor elszabadultak az indulatok, a szerb csapat hevesen reklamált, hogy időt kértünk, a gól így érvénytelen.

A játékvezetők néztek körbe-körbe, nem tudták, mi történjen. A mérkőzésnek az iráni Amini volt a delegátusa, aki ma Gianni Lonzinak a helyettese a FINA TWPC-ben. Ő feltette a kérdést a zsűrinek, volt-e „time out” vagy nem volt. Nos, a zsűriben még ült egy spanyol játékvezető is, akinek az volt a feladata, hogy ellenőrizze a magyar zsűri munkáját. Mikor elhangzott a kérdés, a magyar zsűrinek rögtön nagyon fontos munkája lett, például az abrosz simogatása, de néhányan lenéztek az asztal alá is, nem esett-e le véletlenül bármi. Én jeleztem, nem volt időkérés, majd rámutattam a spanyol kollégára. Amini tőle is megkérdezte, mi történt, mire ő nagyon sokszor elismételte, „no, no, no, no time out”. Időközben Aleksandar Sapics, a szerbek karizmatikus játékosa robosztus felsőtestével kiugrott a medencéből és rátámaszkodott a zsűriasztalra, hevesen magyarázva, hogy időt kért a magyar kispad. Amini aztán megerősítette, jelezte, „no time out, sorry”, a gólt megadták, ezzel lett 8-8. Aztán a folytatást ismerjük, a szerbek hosszabbításban győztek. A mérkőzés után a szállodában beszélgettem a játékvezetőkkel, amikor odaérkezett Gianni Lonzi, aki egy dörzsölt róka volt már akkor is, ezt mindenki tudja. Csak annyit mondott: „jó, hogy a szerbek nyertek, ez mindenkinek jobb így”. Ő is tudta, mi történt, majd egy „hellóval” továbbhaladt, elegánsan lezárva ezzel a történetet.

Az idei nyáron Benedek Tibinek is volt egy időkérése, azt hiszem, a Vodafone-kupán, ami nem úgy sült el, ahogy tervezte. Hevesen is reklamált a meccs végén, emlékszel?
Hogyne. Tibinek van egy specialitása, ami nem gyakorlat egyébként a nemzetközi vízilabdában. A negyedek végén, amikor a támadóidőből már nagyon kevés van hátra, ő nem kér időt azonnal, hanem megvárja, hogy elinduljon az emberelőnyös vagy negyed végi támadás. Aztán mondjuk, 8 másodperccel a vége előtt, amikor az ember már nem számít rá, hogy az edző időt kér, jelez. Ilyenkor mi már máshová nézünk legtöbbször, ezért csúszott be a figyelmetlenség, Tibi természetesen jogosan reklamált. Most már tudjuk, hogy mire kell figyelni nála, így a korábban jelzett félmondat rá is vonatkozik. A „mikor jön” helyett „Tibi idő”, akkor és ott a meccs azon szakaszában a hívó szó.

Vannak még ilyen személyes specialitások?
Az utóbbi időben a szerb kapitány, Dejan Savics higgadtsága az, ami meglepett. Játékosként nehezen kezelhető volt, és egyébként is jellemző volt a szerb edzőkre, hogy a mérkőzés egy bizonyos szakaszában, amikor valami nem stimmelt, reklamáltak. Ez mára teljesen eltűnt. Edzőként mintha nem is vízilabdameccsen lenne Savics.
 
Érdekes, mert sem a vb-, sem a Világliga-döntő után nem ugrott a vízbe a csapattal ünnepelni.
Igen, teljesen függetleníti magát a körülményektől, csak a mérkőzéssel foglalkozik, a szó szoros értelmében csak „meccsel”. Nem csapkod, nem hisztizik, mint mondjuk a heves vérmérsékletű olaszok. 

Biztos sokan irigyelnek a munkád miatt, hiszen a világ legkülönbözőbb pontjaira jutottál el.
Kétségtelen, hogy az elmúlt tíz évben minden Final Fouron, újabban Final Sixen személyesen is jelen voltam, képviselve a magyar szövetséget. Ezek az események alkalmasak arra, hogy a LEN és a FINA vezetőivel egyeztessünk, a tapasztalatokat megosszuk, begyűjtsük, amiket aztán fel lehet használni. Minden eseménynek megvan a specialitása, amely a helyszín sajátosságából akad. Úgy vélem, ami nem igazán jó, azt meg kell jegyezni, ami jó, azt el kell hozni, be kell építeni a saját szervezőmunkánkba. Ez a hozzáállás is eredményezi azt, hogy a magyar szervezésről mindig is elismerősen nyilatkoznak a nemzetközi szervezetek vezetői.

Az ilyen beszélgetések, egyeztetések barátiak, őszinték? Kicsit olyan az egész, mintha egy családról lenne szó.
Igen, ez egy nagy család. Nyugodtan mondhatom, hogy őszinte a viszony, több évtizedes jó kapcsolatot ápolok Gianni Lonzival, de Marco Birrivel, a LEN igazgatójával is, a TWPC-tagokkal, a szövetségek elnökeivel. Széles mosolyok, vállveregetések, kellemes beszélgetések ezek. Amikor a mérkőzés véget ér, az emberben még benne a stressz, még a hangulatát befolyásolja, de utána a barátság ismét felszínre kerül a kollégákkal is.

Jövőre Final Six Budapesten, akkor a család többi tagja jön majd ide.
Azon fogunk dolgozni, hogy a LEN meg legyen elégedve a szervezéssel, a csapatmunkával. És hát fontos, hogy a csapatok és a közönség is nagyon jól érezze magát. Jöjjenek minél többen és szeressék a vízilabdát.

Itt vagyunk a Széchy-uszodában, a legkisebb unokád edzésén. Ő már megszerette a sportágat?
A KSI előkészítőjébe jár, 7 éves elmúlt, most barátkozik a póló alapjaival, és most nagyon boldog. A fiam egyébként 41 évesen az Ybl öregfiúk csapatának tagja, hamarosan indul majd a budapesti szövetség által kiírt bajnokságban is. Ma már ő is a szakmát tartja elsődlegesnek, az építőipari vállalkozását, ahol magam is segítek neki, részmunkákat végzek. Ott vagyok, ha kikérik a véleményemet, akkor segítek.

Lehet, hogy a második Final Sixet, 2017-ben már nem a Margitszigeten rendezik. A Dagály-uszoda tervezéséről van véleményed?
Olyannyira van, hogy Kemény Dénes felkérése, megbízása alapján konzultáltam a tervezőkkel. Építészmérnökként nemcsak a szövetség tao-bizottságban dolgozom a tárgyi eszköz beruházások véleményezésére és javaslattételre, hanem mint vízilabda érzelmű szakemberként véleményeztem a Dagály-uszoda tervezési munkáját is. Különös, mert éppen idén júliusban jubiláltam, 50 éve kezdtem művelni a szakmámat. Több javaslatot is tettem, a VIP-bejáratok, a játékvezetők mozgása és mozgatása, a parkolók, a bemelegítő-medencék kialakítása kérdésében, például, többet meg is fogadtak, a felelősség persze a kivitelezőket terheli majd.

Jó hely lesz?
Bízom benne, hogy a kollégák „jól megfogták” a tervezési feladatot és a kivitelező is a legjobb tudása szerint dolgozik majd. A Duna-part egyrészt fantasztikus lehetőséget jelent, másrészt az árvíz kockázata miatt vannak rizikófaktorok, amiket figyelembe kell venni.

Ha az 50 év szakmára gondolsz és vele együtt a vízilabdára is, akad még közös pont?
Több generáció felnövését követhettem végig, az olimpiai, világ- és Európa-bajnokaink pályafutását, megannyi klub és válogatott sikert élhettem át. Tudni kell, hogy technikumban végeztem, onnan folytattam a tanulmányaimat, és gyakran eszembe jut a szakmai gyakorlati órák oktatója. Ő nem volt más, mint Hárai Berci bácsi, Hárai Pufi nagypapája, aki egyébként bokszoló is volt. Egyszer le is ültem Pufival beszélgetni róla, elmondtam neki, hogy egy hihetetlen becsületes, tisztességes, szakmára nevelő, következetes ember volt az ő nagypapája, és örülök, hogy nekem ő, Hárai Albert volt a műhelyfőnököm. Láttam, hogy Pufi elérzékenyült, és boldog volt, hogy így beszéltem a nagypapájáról.

Dobos Sándor



Női OB I

BVSC-Zugló Diapolo - Szegedi V. T&N SZTE

2016. okt. 30. 16:30

Arcok és pillanatok Biros Péter búcsúmeccséről (Fotó: Dobos Sándor)
Biros Péter búcsúmeccse (Fotók: Dobos Sándor)
E.ON ob 1.: BVSC-Zugló-ZF-Eger (Fotók: Fehér Anna)
E.ON ob 1: ZF-Eger-FTC-PQS Waterpolo 10-10 (Fotók: Fehér Kálmán)
BENU MK: Pannergy-Miskolci VLC-VasasPlaket (12-10, fotó: Fehér Kálmán)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok