Tokió 2020: a tudósító olimpiája – az első hét

2021. július 30. 18:12

Egy hete érkeztem Amler Zoltán kollégámmal Tokióba, hogy a helyszínről tudósítsak a XXXII. Nyári Olimpiai Játékok vízilabdatornájáról. Tiszteletet, higgadtságot, kedvességet tapasztalok, valamint egy verejtékes, sokszor akaratlanul is következetlenségeket szülő küzdelmet a vírushelyzet okozta kérdőjelekkel. No és két remek magyar válogatottat követhetek figyelemmel!

Az élmény még így is felbecsülhetetlen.

Így, nézők nélkül is, miközben persze borzasztóan sajnáljuk, hogy a japán nép nem élheti meg 1964 után ismét az olimpia nagyszerűségét, nem töltheti meg az arénákat, nem „bolondulhat meg" a legnagyobb sportemberek legnagyobb pillanataiért. Fantasztikus olimpia lehetne, különleges atmoszférával - a vízilabdacsarnokban is, hiszen mindkét japán csapat látványos, szórakoztató, az ellenfeleket alaposan megizzasztó válogatott (már emeljük a kalapunkat egy ideje, itt Tokióban még magasabbra).

Szóval itt lenni mégis felbecsülhetetlen - minden másra meg ott a Mast...., hoppá, bocsánat, a VISA, merthogy az olimpia hivatalos főszponzora és partnere utóbbi szolgáltató, ezért lehet csak az ilyen típusú kártyával fizetni a médiaközpont „európai" éttermében - de erről majd később.

Szóval kicsit félve, a rengeteg adminisztrációtól, a furcsa szabályoktól tartva utaztunk Tokióba, de egyben megértéssel és elfogadással is: nincs könnyű helyzetben Japán. „Az olimpiát meg kell rendezni" - jött a „parancs". Magunk is meglepődtünk, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban nem korlátozták az újságírók létszámát, más kérdés, hogy a szabálykönyv bizonyos rendelkezéseit látva mintha érződött volna valamifajta nyomásgyakorlás a sorok között: nem bánjuk, ha nem jöttök.

Jómagam is kételyek közt voltam: vajon nem tiszteletlenség egy olyan országba utazni, ahol a helyiek többsége nem szeretné, ha felülnék a repülőre? Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, a magam részéről mindent megtettem és megteszek, hogy ne legyek veszélyforrás: oltottan, tesztekkel érkeztem Tokióba, ahol pedig nem esik nehezemre betartani a szabályokat.

Mert nem is olyan vészesek, mint hittük.

(Mellesleg naponta kapjuk a friss COVID-számokat e-mailben, a tendencia emelkedő, de egy 14 milliós városról beszélünk, ahol ugyan rendkívüli állapot van érvényben, de nagy a tömeg a városban, az éttermek nyitva vannak.)

Szabályok: sétálni nem szabad, tisztes távolság a sportolóktól, maszkviselés

Míg a korábbi olimpiákon bizonyos napokon a média képviselői is tehettek egy sétát az olimpiai faluban, most erre nincs lehetőség, a srácokkal és a lányokkal csak az uszoda mixed zónájában találkozhatunk. (Igaz, a faluban is kialakítottak egy vegyes zónát, adott esetben ott tudjuk még elkapni a mieinket.)

A mixed zóna sem megszokott, önkéntesek gyűjtik össze a telefonokat, diktafonokat az interjúk előtt, majd egy tálcán tartják a játékosok elé, vagy leteszik őket egy emelvényre. Azaz tartjuk a két vagy inkább csak másfél méter távolságot. Az más kérdés, ki és hányszor fogdossa össze a telefonokat ez idő alatt, de tény, kézfertőtlenítőbe mindig botolhat az ember, bármerre is jár a létesítményekben, vagy bármelyik buszra is száll fel.

Ahogyan minden egyes eseményre, azon belül a mixed zónába lépéshez is regisztrációra van szükség, szerencsére a Tatsumi Water Polo Center menedzsere, Tatjana rendkívül készséges, „jók vagyunk" nála - nyert ügyünk van. (Aztán persze a végén majd' mindenki lejut, be kell ismernünk, a vízilabdacsarnokra nem vetül extra figyelem a nemzetközi sajtó részéről - eddig a görögök elleni meccsünkön voltak a legtöbben a kollégák.)

Ahogyan minden olimpián, felvételeket, videókat most sem készíthetünk a létesítményeken belül, ez megmarad a jogtulajdonos társaságoknak - de azért a második héten - látva a tapasztalatokat - igyekszünk alternatív megoldásokat felfedezni és alkalmazni.

Külső szabályok: csak meg ne lássunk az utcán!

A tömegközlekedést 14 napig nem használhatjuk, így a szokásoknak megfelelően az úgynevezett shuttle buszokkal közlekedhetünk a helyszínek és a médiaközpont, valamint a hotel és a médiaközpont között. (Egy plusz buszút a médiaközpont és a buszállomás közé is beékelődik, ennek nem örülünk.)

Nem kevés időt vesz ez el, a buszjáratok félóránként vagy óránként indulnak, ráadásul a vízilabdacsarnok egy helyszínnek számít az úszócsarnokkal - a buszok leginkább az oda tartó fotósokkal, újságírókkal telnek meg. Az úszóprogram végeztével mi viszont majd fellélegezhetünk, akkor átvesszük az uralmat a buszokon az Aquatics Centre felé.

Sétálni sem szabad a helyszínek között, pedig kedvünk lenne, hiszen jómagam például pár száz méterre lakom az uszodától, egy-másfél órát megspórolnék a meccseink előtt.

Feloldást csak a két zárónapon, a női és a férfidöntő napján kapunk (ekkor letelik a 14 nap), akkor irány, a város, mondhatnánk. De van egy olyan érzésünk, hogy inkább az uszodában lesznek feladataink! Ugye, fiúk, ugye lányok?

Alternatív megoldásként azért van egy lehetséges menekülőútvonal: a taxi! Minden újságíró 14 taxicsekket kapott itt tartózkodása idejére, újabban - a forgalom bedugulása miatt - hozzá is nyúltunk már ezekhez.

Ha már szabályok: az első három napon kötelező volt nyáltesztet produkálni, azóta négynaponta kell ezen (az úgynevezett saliva PCR-teszten) átesnünk.

Hőmérsékleti adatainkat naponta fel kell töltenünk egy applikációba, ha ez elmarad, figyelmeztetést kapunk, ha teljesen elmarad - no, hogy akkor mi a helyzet, nem tudjuk. Tartjuk a rendet.

Étkezés: szépen kiszolgált sportolók, kevésbé kötött lehetőség a média számára

Amikor a szervezők korábban arról írtak, hogy egy-egy kijelölt boltban, meghatározott ideig, regisztrációt követően vásárolhatunk majd élelmiszert, kissé megijedtünk az előttünk álló napoktól. Nos, nincs ilyen szabály, de kétségtelen, hogy kizárólag a sajtóközpont kisboltjában és a szálláshely melletti élelmiszerüzletben gondolkodhatunk. Messzebbre maximum egy kísérővel mehetünk el, minden szálláshelyen ül egy - általában idős - japán úr vagy fiatalember, ő lehet a mi emberünk, ha esetleg tovább gondolkodnánk a lehetőségeknél.

Eddig nem gondolkodtunk.

A létesítményekben, így a vízilabdacsarnok sajtószobájában is akad büfé, és sportágunk zsurnalisztái szerencsések is, hiszen ingyen banán, ingyen csoki és ingyen szendvics is jár azoknak, akik nem a nap végére esnek be. Más kérdés, hogy a mogyoróvajas és eperlekváros-margarinos, fehérlisztes kenyérke vajon mennyire tesz jót az egészségünknek. Ahogy megfogalmaztuk a minap: annyira furcsa, hogy már finom, és eteti is magát. Ez a mi mindennapi kenyerünk.

A sajtóközpontok egyik kedvenc eledele, mindennapi kenyerünk

A Main Press Centerben lehetőségünk nyílik egy alapvetően helyi spacialitásokat kínáló étteremben, vagy egy európaibb ételeket (burger, pizza, tészta, saláta) kínáló egységben ebédelnünk, ha belefér az időnkbe, ezt meg is tesszük - szinte felüdülés ez a kicsomagolt, hidegételek után. Ez az a hely, ahol csak az említett kártyával fizethetünk.

(S ha már hidegételek: a hotel reggelije is kidobozolt - a vírushelyzet miatt nincs esély svédasztalos megoldásra -, benne általában olyan fogásokkal, amiket inkább ebédre fogyasztanánk - forrón.)

Ez nem panaszkodás, még mielőtt megkapnánk a magunkét, csak szemléltetése annak az igyekezetnek, amit a helyiek tesznek a helyzet stabilan tartásáért. Minden lehetséges alkalommal, legyen az egy reggelijét befejező újságíró távozása, egy taxiból kiszálló kolléga, a tett helyszínét azonnal fertőtlenítik a japán önkéntesek, munkatársak.

Segítőkészség, mosoly, tisztelet

Nem nagyon találkoztunk még faarccal, kedvetlenül dolgozó fiatal önkéntessel Tokióban, mármint azok közül, akik nem a gyalogosutak mentén állnak (nem lehet könnyű órákig csak mutogatni azt az irányt, ami amúgy is egyértelmű), hanem a létesítményeken belül dolgoznak: segítőkészek, kedvesek - kis szabadidejükben pedig origamiznak.  

Minden helyszín információs pultján vagy íróasztalán origamifigurákkal találkozunk, természetesen abból a célból, hogy szuvenírként, kis emlékként ajánlják fel azokat. Nem győzik hangsúlyozni, illik egyet választani, már-már sértés, ha csak parlagon hevernek a figurák.

Bármilyen kérdés merül fel, azonnal igyekeznek megoldani, ha kell, taxit rendelni, ha kell zacskós tésztát melegíteni (ilyet is lehet kapni a sajtóbüfében), ha fontos, konnektorcsatlakozó-átalakítót keríteni.
 
Talán divatos a hiányosságokat felróni a helyieknek, a rendezés apró, olykor kikerülhetetlen következetlenségeit felemlegetni, de a tény attól tény marad: minden működik, minden megy, mindent meg lehet, meg tudnak és meg akarnak oldani. Lehet, hogy a magunkfajtáknak akadnak kellemetlenségei, de a sportolók, az olimpia legfontosabb szereplői - ahogyan a kapitányoktól és a játékosoktól hallottuk - semmiben nem szenvednek hiányt.

Most kezdődik az olimpia!

S hogy mit látunk a férfi- és női válogatott tagjain? Tulajdonképpen a profizmus jeleit. Zajlanak a meccsek, így vagy úgy sikerülnek (a legtöbb eddig sikerült, akadt nagy bravúr is), a továbbjutásunk nincs, nem volt veszélyben, a lényeg, az a bizonyos legfontosabb meccs majd a jövő héten jön el. A negyeddöntő, ugye.

Fotó: Szalmás Péter/Magyarock

Mi, újságírók is erre hangolunk, erről beszélgetünk a kollégákkal, ez a beszédtéma a sajtóközpontban, ez dönti majd el, sikeres olimpián leszünk-e túl.

Azokon a meccseken is ott leszünk, és a folytatásban is jelentkezünk a legfontosabb információkkal.

Dobos Sándor, Tokió

Galéria

A többi képért kattintson a képre!



Tokió 2020: Japán-Magyarország 13-17 (Fotó: Szalmás Péter/Magyarock)
Tokió 2020: Magyarország-Dél-Afrikai Köztársaság 23-1 (Fotók: Szalmás Péter/Magyarock)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok