Varga Dénes érdekes felütéssel kezdett a LEN Award kapcsán: „Amikor először jelezték, hogy kaptam egy elismerést, rögtön az villant be, hogy ez most mi, a FINA-szavazás, ahol szintén rajta vagyok a listán, vagy egy másik? Megmondom őszintén, nekem ez azért fontos, mert tudom, hogy 2011-ben a FINA szavazásán Filip Filipovicsot választották a legjobbnak, holott abban az évben a világbajnok olaszok kapusának, Stefano Tempestinek kellett volna nyernie – ő végül is „csak” a LEN Awardot nyerte meg. Félreértés ne essék, jól esik az elismerés, de azért a világ legjobbja cím mégiscsak más, mint Európa legjobbja. Úgyhogy azzal kapcsolatban még izgulok januárig...”

Arra a kérdésre, hogy egy csapatsportban miként kezeli egy játékos az egyéni díjat, Dumi így válaszolt: „Egy ilyen díj mindig a csapatot is dicséri. Játszhat valaki bármilyen poszton, ha a csapat tud úgy játszani, hogy abból egyvalaki kiemelkedőnek tűnik a külső szemlélődőknek, az egyértelmű elismerés a csapatnak is. És viszont: ha a válogatott azt várta tőlem – márpedig úgy gondolom, nálunk ez volt a helyzet –, hogy jól játsszak, meg gólokat lőjek, és ezt sikerült úgy megvalósítani, hogy külön elismertek, az a csapat számára is pozitív visszajelzés.”

Az élmény megélése négy hónap után is különleges az ifjabbik Vargának. „Nyáron és közvetlen utána még az okozott nagy katarzist, milyen jó volt az utat járni a válogatottal, aztán megkoronázni egy rendkívüli zarándoklatot. Én ezt annak éltem meg, és akkor és ott a siker olyan magától értetődőnek tűnt. Most viszont azért Danival (Dumi bátyja) fel-felsóhajtunk egy-egy edzés közben is: de jó, hogy megnyertük! A világbajnoki cím kevés embernek adatik meg, annak lenni igenis kiváltság.”

Saját teljesítményéről így, hónapok távlatából eképp beszélt a barcelonai világbajnokság MVP-jének választott pólós: „Most sikerült először úgy játszanom, ahogy nekem a saját mércém szerint a magyar válogatottban kell. Ehhez most volt adott a lehetőség, most volt olyan az együttes összetétele. Korábban mindig voltak idősebbek, akik ebben a szerepkörben játszottak, és akkor csereként nem sikerült ugyanazt nyújtanom. Most igen – bár természetemnél fogva sosem érhet úgy véget egy nagy verseny, hogy ne lenne bennem hiányérzet. Barcelonát is úgy éltem meg, hogy maradt benne még.”

És hogy kijátszható-e az jövőre, ami most még úgymond benne maradt? „Erre rögtön jön a válasz a következő évben. Úgy gondolom, annál nincs feljebb, hogy valaki a saját közönsége előtt nyer, a saját országát teszi közvetlenül boldoggá. Lehet, hogy nem világbajnokság vagy olimpia jön, ám az Európa-bajnokság is elég rangos esemény ahhoz, hogy mindenki szemében sokat nyomjon a latban.”