Interjúk színes történetekkel minden pénteken 10 órakor a waterpolo.hu oldalon és a Facebookon. Első vendégünk Aranyosi Péter humorista.
 
A Karinthy-gyűrűvel kitüntetett humorista, a Showder Klub állandó szereplője, a Dumaszínház tagja aktívan részt vett a 2014-es budapesti vízilabda Európa-bajnokság népszerűsítésében. A Youtube-on futó, a Honvéd vízilabdázóival felvett Vízilabdasuli nagy sikert aratott akkor, de Aranyosi Péter egyébként is gyakran megfordult az uszodákban (amikor lehetséges), merthogy fia űzi a sportágunkat.    

Mi a legfrissebb élménye a vízilabdával kapcsolatban?
Az, hogy a fiam nem mehetett a mai meccsre, fáj a lába, és edzői javaslatra most kihagyja a bajnokit.

Hol is játszik ő?
Jelenleg a Sportliget SE-ben, egy rendkívül jó hangulatú csapatban, remek srácokkal. A Honvédban kezdte, aztán a KSI-ben játszott, de nagyon komoly vállproblémája jelentkezett, ami megtörte a lendületet. Két és fél évig lelkileg nagyon nehéz időszak jött ezután, de szerencsére újra a szerelmének él, játszik, ha pár osztállyal lejjebb is, de nagy lelkesedéssel, szeretettel hódol a vízilabdának. Csapatban van, jó srácokkal. Szóval minden nap van vízilabdaélményem. A járvány miatt most nem tudok meccsre járni, de nagyon szerettünk menni, igaz, mindig elképedek, vagy inkább jókat nevetek, amikor apukák ordibálnak 11-12 éves gyerekekkel, mintha legalábbis az olimpiai döntő lenne a tét. Kíváncsi lennék egy apukák-apukák meccsre egyszer, például arra, hányan tudnák egyáltalán a kezüket felemelni.

S mi volt a legkorábbi vízilabdás élmény?
Bevallom, nem tudom, de az biztos, hogy én még fekete-fehér tévén néztem az első vízilabdameccset. Mindig is nagyra tartottam a vízilabdázókat, már csak azért is, mert én nem tudok úszni. Mindig elcsodálkozom azon, hogy bírják ki így a vízben.

Gondolom, a három olimpiai bajnoki cím meghatározó élmény volt a 2000-es években.
Teljes mértékben, euforikus állapotban voltam, körülbelül annyira, mint amennyire ők a vízben. Hét éve egyébként, amikor elindult a Youtube-csatornám, forgattunk egy háromrészes kisfilmet. A fiam akkor kezdett vízilabdázni, a Honvéd játékosai pedig eljöttek velem a csepeli strandra, ott vettük fel a jeleneteket. Nos, én voltam a kapus, mondván úszni úgysem tudok. Ott voltam a 2 méter mély vízben, egy alumínium létrán állva, azt tettük be a kapuba. Körülöttem úszkáltak a játékosok, és egyébként nem tudták feldolgozni, hogy nem tudok úszni, igazából el sem akarták hinni. Az operatőr egy gumimatracon lebegett, a kamera egy habszivacsra volt rátéve, a srácok meg dobálták felém a labdát. Annyira belejöttem a védésbe, hogy nagy lelkesen elrúgtam magam a létrától. Kiss Gergőnek kellett közbeavatkoznia a fuldoklásom közepette, mert a többiek tényleg nem hitték el, hogy nem tudok magamtól kimászni. Végül odalöktek a létrához.

Kiss Gergővel honnan eredeztethető a barátságuk?
Nem emlékszem pontosan, hol találkoztunk először. Talán a Honvéd-uszodában, mert a fiam ott kezdte a pólót, de az is lehet, hogy Fábrynál. Régóta jó kapcsolatban vagyunk, rendre meg is emlékezem róla esténként a fellépésem alatt. Nekem ő az elrettentő arc egyébként, azt szoktam mondani, a Jóisten baltával faragta az arcát, és az állából még le is csapott egy darabot. Nem véletlen, hogy alakított ő már orosz vízilabdázót is.

Egy pólós kiállása általában is jelentőségteljes. Nem beszélve a kitartásról.
Sosem értem például, hogyan tudnak rávenni gyerekeket arra, hogy mínusz tíz fokban úszkáljanak a Komjádi szabadtéri medencéjében? Milyen eltökéltség kell ehhez? Tényleg bámulatos és le a kalappal. Visszatérve a fiamhoz: mikor megsérült a válla, elment focizni, azzal jött haza az egyik nap: „Apa, én itt meg se izzadok! Az edzőt meg mindenki tegezi!" A vízilabda nagyon más: hihetetlen az a tisztelet, ami a közeget körülveszi és átitatja. Tisztelet az edző iránt, a nagyok iránt. S hát nagyon fontos, hogy a Kiss Gergely kaliberű játékosok ott legyenek a gyerekek szeme előtt, mint élő ikonok.

Pár hónap múlva olimpia: mire számít Tokióban?
Féltem kicsit a sportolókat, hiszen közönség nélkül nagyon nehéz. El kellett mennem egy zárt kapus futballmérkőzésre a munkám miatt, annál nyomorultabb dolog nem létezik. Mintha edzőmeccsen lennénk, nem érzem a feszültséget. Ezzel együtt az izom izom, az erő erő, a taktika taktika, és abszolút megértem, ha valaki húsz éve erre készül, akkor ott akar lenni és meg akarja mutatni, fel akarja tenni pályafutására a koronát. De az együttes élmény most hiányzik. Engem is doppingol, ha tapsolnak, és nekem minden este tudnak, egy sportolónak csak a meccsen, és ettől lesz súlya az egésznek. Lélekben ott leszek a mieinkkel, ez nem kérdés. S hát nagyon várom, hogy végre én is elmehessek egy Sportliget-meccsre, hogy érezzem a klórszagot.