Pénteken este Egerben véget ért egy fantasztikus pályafutás. A hevesi megyeszékhelyen, ahova annyi csodálatos siker és nagyszerű emlék köti a visszavonuló Kis Gábort. Éppen ezért talán nem véletlen az sem, hogy Peking 36 esztendős ötkarikás bajnoka a lefújást követően az egriek egyik legnagyobb szurkolójának ajándékozta oda gatyáját - melyet élete utolsó élvonalbeli ütközetén öltött utoljára magára -, megköszönve hosszú évek buzdítását, támogatását és kifogyhatatlan szeretetét. Ereklye egy kiváló sportembertől, egy igazi példaképtől, akitől vastapssal vettek könnyes búcsút előbb Szolnokon, majd Egerben, fiatalok és ötkarikás bajnokok, játékostársak és ellenfelek, kapusok és a fellélegző bekkek. Nem csoda hát, hogy ez a szurkoló is a könnyeivel küszködött, akárcsak a sportág Kicsije. Megható pillanatok voltak ezek, amiből bőven jutott a mérkőzés utáni sajtótájékoztatóra is, melyen bár nem bírta ki a korábbi pajtás, Decker Ádám, hogy ne szórjon szét még néhány poént utoljára, valamennyien megköszönték, hogy részesei lehettek a pénteken lezáruló korszaknak.

A rettegett center, Kis Gábor pedig könnyeit törölgetve kereste gondolatait, s vágott bele az utolsó meccs utáni értékelésébe: „Az első mérkőzésen nagyon sok minden eldőlt. Kőkemény csatában sikerült győznünk hazai medencében, ami mérföldkő is volt egyben, hiszen egy két nyert meccsig tartó párharc során mindig meghatározó, hogy ki kerül előnybe. Az pedig, hogy a második összecsapáson ilyen magabiztosan tudtunk nyerni, úgy érzem annak köszönhető, hogy nem feledkeztünk meg a párharc érzelmi oldaláról és emocionális pillanatairól sem. Én visszavonulok, négyen pedig távoznak a csapattól, ezért elsősorban magunkért és egymásért játszottunk, ami extra teljesítményeket hozott ki mindenkiből. Ez most rólunk szólt!"

„Nagyon-nagyon nehéz még most az érzéseimről beszélni, sőt, szinte képtelenség, nem azért, mert nem akarok, hanem, azért, mert egyszerűen nem találom a szavakat. Ha az elmúlt napokat és heteket, vagy az elmúlt éveket és évtizedeket nézem, annyi minden történt velem, hogy csak egyet ki sem tudnék emelni. Természetesen óriási büszkeséggel tölt el, hogy olimpiai- és sokszoros magyar bajnok vagyok, de a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy ez a közösség a családom, akiket pokolian nehéz most itthagyni..." - mondta elcsukló hangon, a tőle megszokott szerénységgel Kicsi, akinek a 489. OB I-es mérkőzése volt az utolsó.

Majd elsétált, hiszen még annyian vártak egy utolsó pacsira, kézfogásra, ölelésre, vagy csak annyira, hogy megköszönjenek valamennyi élményt és emléket ennek a csupaszív embernek.
 
És hogy mit fog csinálni a közeljövőben a kiváló center, aki 166-szor húzhatta magára a nemzeti szinű szerelést, mikor hajnalban felkel, és már nem kell az uszodába sietnie, hogy reggeli edzésre jelentkezzen? Minden bizonnyal még több időt fog családjára, s nemrégiben született kisfiára fordítani - aki csak reménykedhetünk benne, hogy egyszer édesapja nyomdokaiba lép -, és nem elszakadva természetes közegétől, a víztől, hódolhat kedvenc hobbijának, a pecázásnak.

Köszönjük, Kicsi!