Vegyük csak az elmúlt egy évet: piszok melós olimpiai felkészülés, csalódással felérő riói szereplés, majd az egri klubcsapatban kialakult gondok miatt háromnegyedes meccsekkel terhelt szezon. És most újra itt. Hogy bírod?
Hogy bírom? Néha nehezen. A testem főként a bajnokság végére azt mondta, köszöni, elég volt, elfáradt.
Rögvest közbevágok: a finálé első meccsének kezdete előtt látott rémisztő jelentor is ide vezethető vissza?
Nem hinném, az csak egy szimpla orrvérzés volt. Ám kétségtelen, én is megijedtem, hirtelen nem tudtam, hogy mi van. Valamiért hátrafelé kezdett elé folyni a vér, ennyi történt, de nem volt különösebb oka. Még jelnek sem mondanám, annak ellenére, hogy a szezon végén valóban a kimerültség jeleit éreztem magamon.
Pihenhetnél nyáron. Félre ne érts, nagyon jó, hogy itt van, de adja magát a felütés.
Igazad van. Nem tagadom, megfordult a fejemben már korábban, hogy a nyarat szeretném végre a családommal tölteni, hosszú évek óta nem tehetem ezt. De tudod, hogy van ez.
Hogy?
Számítanak rám, én meg úgy érzem, kutya kötelességem itt lenni. Tartozom ennyivel a magyar vízilabdának! Sokat, nagyon sokat kaptam a sportágtól, ha úgy ítéli meg az aktuális kapitány, hogy tehetek még a válogatottban érte, akkor igyekszem valamit visszaadni. És talán még annyira öreg sem vagyok, hogy játsszak. Arról nem beszélve, hogy itt vannak körülöttem a fiatalok, jó érzés velük lenni, tulajdonképpen hozzájuk fiatalodok, ami kétség kívül jó érzés.
Ha belegondol az ember, hogy 2008, a pekingi olimpiai bajnoki diadal nyara már kilenc éve volt, és Varga Dénessel még mindig itt vagytok…
Rég volt, tényleg. Ráadásul 2005 óta játszom a válogatottban, szóval lassan őskövületnek számítok.
Nehéz lenne elszakadni, ugye?
Mindig élveztem a válogatott létet, a játékot, mindent, ami körülötte van. A miliőt, az edzések hangulatát, a világversenyeket. Nyilvánvalóan az, hogy itthon rendezik a világbajnokságot óriási motiváció számomra is. Szeretnék a csapattal jól szerepelni, még egyszer átélni a Margitsziget hangulatát, aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Eredményfüggő?
Nem tudom, mert nem gondolkodok előre, csak és kizárólag a világbajnokság foglalkoztat.
Tehát nem úgy indult ez a ciklus, hogy négy év, Tokió, hanem rövid cél fogalmazódott meg benned?
Pontosan. Bár abban nyilvánvalóan van valami, hogy egy sikeres vébészereplés alapjaiban képes meghatározni az ember érzéseit. Még akkor is, ha a vízilabda szeretete természetesen nem attól függ, hogy éppen nyersz vagy veszítesz.
És te nagyon szeretsz vízilabdázni.
Szeretek, ugyanakkor legalább annyira szeretek nyerni. De meg is fordíthatom: utálok veszíteni. Legyen szó bármilyen sportról, hobbi fociról vagy röplabdáról, bármilyen játékról, a győzelem éltet. Ez egy ilyen veleszületett érzés, azt hiszem.
Főleg a hetvenötös-hetvenhatos korosztályra mondták ezt, akiket neked nem kell bemutatni.
Sok ilyen játékos van. Ők abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy tulajdonképpen mindannyian a génjeikben hordozták, és mindig sikerült is nyerniük, azaz mindent megnyertek, amit megnyerhettek. Örülök, hogy velük is játszhattam, köztük lehettem, velük nyerhettem, ám a maiak között is vannak tipikus nyerő emberek. Ahhoz, hogy révbe érjen egy csapat, nagyon sok minden szükséges, ezzel persze nem mondok újat.
A szezonban nem sikerült nyerni – mennyire tett csalódottá?
Kezdjük ott, hogy nem éltem meg csalódásként a szezont. Hogy miért nem? Mert nem lehet csak és kizárólag a végét nézni. Meg kell nézni, milyen célok valósultak meg az elején, és abból mik valósultak meg. Nem tagadom, néha kiábrándító tud lenni, amikor edzők, játékosok robotolnak, iszonyat sokat melóznak, majd miután elérik a célt, és sportemberek lévén tovább álmodnak, a kereszttűzbe kerülnek, ha ebből már nem sikerül megvalósítani semmit. Persze, a bajnoki döntőben nyerni akartunk, a Bajnokok Ligájában a négy között nyerni akartunk, a kupadöntőben nyerni akartunk az Egerrel, ez az elvárható mentalitás. De azzal, hogy nem sikerült, nem mondanám rossznak a szezonunkat. Maximum hozzátenném: lehetett volna még jobb. Sok mecset játszottunk, sokszor nyertünk, sőt sokszor nagyon jól játszottunk. A világbajnokság más lapra tartozik, ha ott bejutunk a négy közé, és negyedikek leszünk, az lehet csalódás, mert jóval kevesebb a meccs. A klubszezon azonban más.
Mennyire zsigerelt ki? Mennyire tudtad kipihenni?
Mentálisan és fizikálisan is kemény volt, főleg a végén. A hat nap pihenő finoman fogalmazva sem volt sok, nem is vagyok még topon, de nem most kell a legjobb állapotban lenni. Szép lassan utolérem magam, nem lesz gond. Majd a világbajnokság után pihenek.
Ha azt mondom, 2013? Sok a hasonlóság?
Ha arra gondolsz, magunk között is beszélgettünk arról, hogy szinte ugyanaz a helyzet. Új kapitány, új csapat, hasonlóan megtippelhetetlen végeredmény. A barcelonai vébén fordulópontnak éreztem a négy közé jutásunkat, akkor nyugodtunk meg igazán, ennek köszönhetően sikerült aztán nyerni. Most is az az elsődleges cél, hogy bejussunk az elődöntőbe, és ha már ott vagyunk, akkor az érmekért harcoljunk. Hiszek benne, hogy így lesz.
Ezek szerint a négy évvel ezelőtti történtek felemlegetése nem ráerőltetett felvetés.
Abszolút nem, valóban hasonló a helyzet. Viszont fontos, hogy türelmesek legyenek velünk az emberek, a közönség, a sajtó, az új csapat kialakítása nem egy egyik pillanatról a másikra. Ha nem leszünk itthon aranyérmesek, attól még nem feltétlen rossz irányba indultunk el.
Te türelmesebb vagy már magaddal?
Nem. Sajnos nem. Egy-egy rosszul sikerült meccs után sokáig emésztem magam, a jelek szerint ezen már semmi sem változtat, ilyen maradok.
És miben változtál?
Sokban. Családom van, nekik élek. Tudod, hogy mennyire bohém, csibész fiú voltam, de ez már a múlt.
Régmúlt?
Gyermekem születése, 2013 óta máshogy látom a dolgokat. Addig lazábbra vettem a figurát, azóta viszont átértékeltem sok mindent. Persze nem érzem magam öregnek, nagyon nem, de tudatosabbnak feltétlen.
A vízben is?
Amennyit a rutin hoz magával.
Mintha kevesebb lenne a csavar – tényleg nincs már bohémság?
Kevesebb a lehetőség rá. De ne aggódj, ha a vébén lesz rá lehetőség, jön majd magától.