Kedves érdeklődők, barátok, jelentkezők!

Szeretnénk megköszönni mindazoknak a bizalmát, akik eddig részt vettek valamelyik nyári programunkon, és azoknak is, akik most jelentkeztek először, s még előtte állnak ennek a nagyszerű élménynek. A tőletek jövő visszajelzések nagyon fontosak nekünk, mert segítik a munkánkat, hogy még hasznosabbá tudjuk tenni ennek a fantasztikus lehetőségnek minden apró részletét. A jelentkezők száma azt jelzi felénk, hogy sokan meg vannak elégedve a program kínálta lehetőségekkel, mivel vannak visszatérő és újonnan jelentkező sportolók már most is szép számmal, akik szeretnének 2017 nyarán Los Angelesben vízilabdázni. Sajnos idén nyáron is előfordult, hogy némelyek későn reagáltak és nem tudtunk segíteni nekik abban, hogy kijussanak az USA-ba. Mivel a 2016-os csapatból is sokan újra jelezték, hogy jövő nyáron is velünk tartanak, valamint az új jelentkezők számából kiindulva az az érzésünk, 2017 nyarán is lesznek olyanok, akik későn kapnak észbe, így nem tudnak majdrészt venni a programunkban.
Ez egy figyelemfelkeltő levél azoknak, akik szeretnék ezt a programot, de úgy érzik, van még idő, hiszen messze van még a jövő nyár. Azt javasoljuk, ne várj, mert lemaradsz! Lépj velünk kapcsolatba a Facebook oldalunkon (H2O Polo USA) vagy küld el a jelentkezési lapot a web oldalunkról(www.usa-h2opolo-opportunities.com) vagy hívj minket az oldalakon megtalálható telefonszámokon. Kedvcsinálóként szeretnénk megosztani veletek Miló-Sidló-Franciska sikertörténetének második részét.
Üdvözlettel:
a H2O Polo csapata


Egy életre szóló lehetőség – egy magyar lány, aki él is vele, 2. rész (1. rész: itt)

Az előző riportunk megírásakor ígéretet kaptunk Miló-Sidló Franciskától, aki az USA H2O Polo programjának segítségével 2015 nyarán kijutott Kaliforniába és részt vett a vízilabda junior olimpián, ahol több egyetem edzője is felfigyelt a játékára, hogy egy rövid összefoglalót ad az elmúlt hónapok történéseiről, és arról a felsőoktatási intézményről, ahová vízilabda ösztöndíjjal felvételt nyert. Íme:

„Sok idő telt el és nagyon-nagyon sok dolog történt velem, azóta amióta az előző cikk megjelent. Bár, az iskolába való felvételem már áprilisban biztossá vált, ez nem azt jelentette, hogy ülhetek a babérjaimon és csak a kiutazás napját kell várnom. Az érettségi vizsgára ugyanúgy, ha nem keményebben kellett felkészülnöm, mert az eredményt az iskolának és az NCAA-nek (Nemzeti Sportszövetség, amely az USA összes diák sportágát és közel 450 000 egyetemi sportolóját összefogja) is meg kellett küldeni, ahol a korábban letett és megküldött SAT és Toefl vizsga eredményével (és több egyéb feltétellel) együtt határozták meg, hogy kiadják a játékengedélyemet és a sportösztöndíjat. Szerencsére minden rendben lezajlott, így nyáron – miközben egy német nyelvvizsgát is sikeresen letettem – megküldték a szükséges papírokat és elkezdhettem a tanulói vízum intézését. (Ez is megérne egy külön cikket, hogy mennyi minden kell hozzá, de ez nem ennek a fórumnak a része. Talán csak annyit, hogy annyira sikeres volt a több órás/napos előkészület – külön köszönet ezért Apukámnak, hogy a követségen az elbeszélgetés csupán öt percig tartott és az 5 évre szóló vízum másnap már a kezemben is volt.) Most már tényleg mondhattam, hogy irány Amerika! Persze, a csomagolás is megérne egy mesét…
Talán azt is megemlíthetem, hogy a Liszt Ferenc repülőtér várójában – egy-két óra várakozás után – közölték, hogy törölték a járatot, amivel indultam (volna) a hosszú útra. „Micsoda kezdés!” Szerencsére volt egy másik járat, amivel körülbelül öt óra késéssel elértem egy következő csatlakozó gépet és kora délután helyett éjfél előtt megérkeztem New Yorkba.
Néhány szó az iskoláról, ahol az elkövetkező négy-hat évemet fogom eltölteni:
A neve Wagner College, ami első hallásra sokaknak egy zenei főiskolát idézhet, de ezzel szemben négyéves alap és kétéves mesterképzésre berendezkedett felsőoktatási intézmény, amit 1883-ban alapítottak New York City egyik városi választókerületében, Staten Island-en. Ez egy közel 500 ezer lakosú zöld sziget, harminc perces (ingyenes!) sárga komp útra van – amely közvetlenül a Szabadság-szobor mellett halad el – Manhattan déli kikötőjétől. Manhattan-ből pedig, metróval bármi elérhető.
A Wagner-ben lehet tanulni többek között üzleti, közgazdasági, informatikai, ápolói, de színész szakon is. Én az International Affairs (nemzetközi kapcsolatok) majort választottam, mint fő szakirányt, de első évben mindenki kedve és érdeklődése szerint orientálódhat még.
Szeretném megjegyezni, hogy az USA-ban, aki valamelyik university-be (nagyobb létszámú intézmény, akár 10-20 ezer vagy több diákkal) készül az is a college (itt általában csak néhány ezer diák tanul) kifejezést használja. Főként a diákok száma különbözteti meg egymástól a két felsőoktatási intézményt. Az egyik professzorom mondta, hogy a university-ben a diákok csak számok, ezzel szemben a college-ban mindenki, mindenkit ismer és így ők is jobban oda tudnak figyelni a diákokra, személyesen tudnak segítséget nyújtani, ha ez szükséges.
Első pillanatban beleszerettem a helybe. Igazi amerikai campus, mint a filmekben. Külön –külön előadói épületek, könyvtár, sportpályák, sportcenter (uszodával, konditeremmel), kisebb házikók a kiválóan tanuló bentlakásosoknak, a főépület színházteremmel, középen egy nagy füves területtel, ahol mindenki piknikezhet/beszélgethet és mindez egy domb tetején, ahonnan belátni szinte egész New York City-t.

Augusztus 23-án költöztem be a kollégiumba, ami szintén a campuson belül van és a Harbour View névre hallgat. A kollégium nevéhez híven – Sophie-val, Hawaii-ról érkezett csapattársammal – a szobánkból ez a látvány tárul elénk (Balra - nagyon piciben - a Szabadság-szobor, középen Manhattan déli felhőkarcolói): a suli kielnc férfi és tizenegy női sportágban szerepelteti a sportolóit a nemzeti bajnokság divízió 1-es (legmagasabb) szintjén.
A férfivízilabda idén indult először, de a leányok már nagyobb múltra tekintenek vissza.
Csapatunk a Wagner Seahawks az előző három évben, egymás után megnyerte a Metro Atlantic Athletic Conference (MAAC, észak-keleti) bajnokságot. Remélem, ezt a sorozatot a jövőben is tartani tudjuk és ezzel a NCAA által szervezett nemzeti bajnokságban is megmutathatjuk a tudásunkat. A tizenhat fős csapatunkban jelenleg öt nemzet (amerikai, kanadai, ausztrál, új-zélandi és magyar) vízilabdázói játszanak. A bajnokság januárban indul és nyáron ér véget. Addig az alapozás és meghívásos mérkőzések lesznek az USA különböző államaiban lévő városainak egyetemi csapatai ellen. A Seahawks női vízilabda csapata évek óta a CWPA (Collegiate Water Polo Association's) USA nemzeti TOP 20-ban szerepel, megelőzve több mint száz (!) csapatot.
Az edzések és az előadások úgy lettek összehangolva, hogy ne kelljen semmit kihagyni. (Mindezt az iskola és Chris, az edzőm szervezte le, nekem csak a telefonomon a szervezőt/naptárt kell figyelnem és így mindenhová oda tudok érni időben.)
Az elmúlt három és fél hétben nagyon sok új dologgal találkoztam, nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, akik nyitottak felém és pozitív energiával töltenek fel. Az edzőim, a csapattársaim, a csoporttársaim, de az oktatók és az adminisztráción dolgozók is úgy fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Az edzések mellett, amik már szintén elkezdődtek, rengeteget kell olvasni, tanulni és esszét írni, de úgy gondolom, így tudom megismerni ezt az európaitól eltérő, pozitív gondolkodásmódot, amely a fejlődésemet tovább segítheti. Érdekes volt az is, hogy már júniusban feladtak egy könyvet, amelyet ki kellett olvasni és tizenöt témakörből hatot kellett választani, amelyből hat esszét kellett írni és leadni.
Köszönöm mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ez sikerüljön! Még azoknak is, akik az eddigi utam elé akarva-akaratlanul akadályokat gördítettek, mert ezzel is megerősítettek abban, hogy az elhatározást nem szabad feladni, még akkor sem, ha néha elérhetetlennek tűnik a cél!
Köszönöm még egyszer, hogy itt lehetek, itt tanulhatok és nem utolsó sorban itt vízilabdázhatok!”