A Kanada elleni szombati, győztes (12–11) felkészülési mérkőzés után lebicegett a szentesi uszoda felső szintéjéről, odasétált a társakhoz, hogy gratuláljon nekik. Bájos tekintetét sikerült elkapni, egyszersmind feltenni neki a kötelező kérdést: „Mi történt, Dóri?”

Akkor, ott nem ment bele a részletekbe, csupán annyit közölt, a tengerentúliak elleni egyik kétkapun sérült meg a lába, de mosolyogva gyorsan hozzá is tette: „Kedden ott leszek az olaszok ellen a vízben!”

Mi tagadás, látva a mozgását nem feltétlen kötöttem volna erre nagy fogadást…

Mindazonáltal hogy nem csak a kincstári optimizmus, a küzdeni akarás szólt belőle, ma megláthatjuk, hiszen Kisteleki Dóra valóban medencébe ugrik az olaszok ellen! Mint hangsúlyozta, már a bicegése is javult szombat óta, ráadásul a vízben mindez cseppet sem zavarja, hiszen ott ugye úszni kell. És ezúttal megosztotta honlapunkkal azt is, mi történt pontosan – figyelem, a következő sorok erős idegzetűeknek javasolt. Az írója speciel ájuldozva hallgatta/vetette papírra…

„Látványos sérülés volt… – kezd elmerülni a részletekben. – Beakadt a lábam, és a balon kiugrott az egyik ujjam a helyéről. Nem nézett ki valami jól. Megijedni sem volt időm, voltaképpen ösztönből cselekedtem, és azonnal visszatettem a helyére. Fújtam egy nagyot, akár játszottam is volna tovább, de a kapitány nem engedte. Igaza volt. A kórházban szép nagy dicséretet kaptam a lélekjelenlétemért, hiszen ezzel magamon segítettem, jóval rövidebb a gyógyulás. Elküldtek persze röntgenre, kiderült, szerencsére nincs törés. A színe, nem mondom, gyönyörű, de jól vagyok, összeragasztva tudok vele játszani.”

Tessék, rögvest kiderül, nem csak a vízilabdában, necces helyzetekben, hanem még ilyen nem mindennapi pillanatokban is helyén van az esze – nem véletlen, hogy a sportág fineszes egyéniségei közé tartozik, látszik, van honnan meríteni.

Tekintettel arra, hogy a „Buresz” becenévre hallgató hölgy öt itáliai légiós évével kvázi a válogatott „legolaszabb” tagja, természetesen sokan kérdezik tőle, mire számít a mai találkozón. Mondani sem kell, honlapunk sem hagyta ki a ziccert.

„Mindig jó meccset játszunk velük, várhatóan ezúttal sem lesz másként – tér ki a Világliga-partira. – Teljesen más stílust képviselnek, mint a kanadaiak – akik ellen amúgy roppant hasznos volt a szombati találkozó, hiszen szoknunk kell még az effajta erővízilabda elleni játékot; sajnálom is, hogy nem lehettem ott a többiek között –, hiszen az olaszok mesterfokon űzik a színészkedős, kicsit hisztis stílust.”

„Stílszerűn primadonnák” – vetem oda neki, s veszi a lapot: „Kétségtelen, Bandi lehet, ezért nézette meg velünk néhány napja a Játékszínben az ezt a címet viselő, amúgy nagyszerű darabot.”

Nem tagadja, több barátnője is van az olasz válogatottban, akikkel amúgy alig várja, hogy találkozzon, akikkel folyamatosan tartja a kapcsolatot, mindazonáltal gyorsan hozzá is teszi: „Arra a két órára megszűnik a barátság, nem adok kegyelmet nekik, és természetesen ők sem adnak nekem. Ez így van rendjén, ha kell, könnyűszerrel odaütök nekik.”

Hogy mindez nem a sablonszöveg, jól bizonyította a nem is oly régi BVSC–UVSE női rangadón, amelyen testvérével, a szintén válogatott Hannával vívott olyan ádáz csatát (főleg a húga nem volt szívbajos, úgy „tépte le a fejét” akkor, amikor ezt mindenképpen meg kellett tennie, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva), hogy aki nem ismerte őket, bátran hihette, nem feltétlen szívlelik egymást a felek.

Pedig testvérek, méghozzá a jobbik fajtából!

„Büszke vagyok rá, hogy válogatott. A kupadöntőn lőtt gólja, amivel nyertek? Szenzációs volt, tud valamit a lány, na…” – dicsérte kedvesen Hannát, vagy, ahogy ő is hívja, „Csutit”, már csak azért is, mert termetüknél fogva nekik muszáj a finesz felé vinni az irányt.

„Valóban, ez a lételemünk, ez az esélyünk. Finoman fogalmazva nem vagyunk nagyok, fizikálisan aligha lenne esélyünk felvenni a versenyt a többiekkel, muszáj valami mást bevetni. Eszesnek, gyorsnak kell lenni. Hogy az oroszok elleni büntetőpárbajban mindketten hibáztunk, nem téma, benne van a pakliban, csak az nem hibázik, aki nem áll oda” – vázolta sokatmondóan. Eredménysora hűen tükrözi, nem csak szimpla játékos, úgymond egy a sok közül, hanem meghatározó alakja a női vízilabdának, a magyar válogatottnak.

Igen, ő is – hála az égnek, vannak néhányan!

Édesanyaként (kislánya, Zoé nyolc esztendős) talán még inkább dominál a vízben, ami nem csoda, hiszen elmondása szerint rendkívül jól érzi magát a bőrében. Klubedzője, Petrovics Mátyás tulajdonképpen nem véletlen ad neki szinte szabad kezet a vízben, jól tudja, bármire képes, és a körülötte játszó fiatalok csak tanulhatnak tőle.

Ilyenkor, többnapos összetartásokon természetesen felettébb hiányzik az magyar-olasz suliba járó csemete, aki momentán a szüleinél, illetve apukájánál tartózkodik, de a mérkőzés után hosszabb pihenő vár rá, amely alatt sikerül majd mindent bepótolni.

Gonosz kérdés, de kihagyhatatlan: „Volt, aki már csókolommal köszönt az uszodában, netán a fiatal társak közül?”

Mosolygós válasza sem késik soká: „Azt merjék megtenni… Viszont azt nem tagadom, előfordult, hogy a szezon elején kérdezettem a többieket, őt hogy hívják, meg őt hogy hívják, mert nem mindenkit ismertem a fiatalok közül.”

S ha már a fiatalok. Korábban is hangsúlyozta, kimondottan örül, hogy Merész András bő kerettel dolgozik, mert a saját bőrén is érzi a versenyhelyzetet, ami csak jót tehet a válogatottnak. „Rengeteg a tehetséges fiatal, akik már eddig is bizonyították, közöttünk a helyük. Csak így van remény az előrelépésre, úgyhogy mondhatom, jó úton járunk” – zárt optimistán, mintegy utalva arra, tervei, nagy tervei vannak még a csapattal.

A Világliga Szuperdöntőbe jutás egy dolog.

A jövő évi világbajnokság egy másik.

Mindeközben közeleg Rio…


– a.z. –