Egyéb
Muníció
2014. október 30. 12:54
Az OSC és a Szolnok BL-csatája (11-11) elkápráztatta a nagyérdeműt, avagy a nagy tétnek is hála a játékosok mindent kiadtak magukból. Erre mondják: parádé! Alább honlapunk szubjektív írása a nem mindennapi mérkőzésről.
Élmény.
Az ember keresi őket, ez viszi előre, ez (is) élteti, ezekbe tud belekapaszkodni.
Aki ott volt szerdán este az OSC–Szolnok Bajnokok Ligája partin, klubszimpátiától függetlenül úgy távozhatott az uszodából, hogy maradéktalanul kiszolgálták őt a csapatok (lásd pólóbarátok megnyilvánulásainak tucatjai), szentimentális húrokat pengetve olyan élményben volt része, amely továbbra is meghatározza a sportághoz fűződő viszonyát.
A vízilabda minden szépsége benne volt ebben a partiban, a fenomenális nyári Európa-bajnokság után kevesebb mint három hónappal újra csúcson pörögtek az urak, megmutatták, miért is emelik őket a legjobbak közé.
A sors kegyetlen fintora/diszkrét bája, hogy egymás ellen kellett megfeszülniük, ergo a társaság egyik fele a visszavágót követően lógó orral ballag tovább, s nem játszik az idényben több nemzetközi kupameccset (a szabályt inkább hagyjuk…), nem véletlen a magukból mindent kiadó metódus.
Éjjel azon kaptam magam, hogy ötször, tízszer, majd még negyvenszer játszódik le előttem Varga Dénes vezető gólja – volt szerencsém olyan szögben ülni, hogy az egész jelenetet úgy éltem meg, mintha ott lettem volna mögötte. Megkapta a labdát, lóbált, körülnézett, majd olyan nemes egyszerűséggel, laza csuklóval hajolt el a blokk mellett, s pattintott a kapuba, hogy azóta azt kérdezgetem magamtól: miért nem csinálta meg többször?
Alkalomadtán igyekszem is megtudakolni tőle – más kérdés, természetesen tisztában vagyok azzal, a zsenialitás ereje pont abban rejlik, hogy ihletett pillanatban jelentkezik, avagy ezzel úgymond nem szabad visszaélni.
Gór-Nagy Miklós ejtése, Madaras Norbert elképesztő rutinja (forró pillanatban, eltékozolt szolnoki fórt követően a támadóidő végén csinálta meg azt halál pontosan, amit jól láthatóan eltervezett, amit bizonyosan az előtte védekező hazai pólós is tudott, mégsem volt ellenszere), Decker Ádám harca centerrel és védővel, Salamon Ferenc bombái, Kis Gábor brusztja mind-mind különös ízet adott a csatának. A csatának, amelynek hőse a sérülése után bevetett, váratlanul sokat játszó légiós, Josep Kayes volt (diszkrét báj 2.0), nem véletlen, hogy annak idején felfigyelt rá Kemény Fecsó’ bá, és plasztikusan így fogalmazott: „Ilyen adottságú fiatalembert még nem láttam, mióta kétszárú nadrágban járok...”
Egy szó mint száz, ez a BL-párharc jó időre muníciót ad az embernek, egyúttal viszont alig várja, hogy folytatása következzék.
Nem győzzük kivárni.
– Amler Zoltán –
Az ember keresi őket, ez viszi előre, ez (is) élteti, ezekbe tud belekapaszkodni.
Aki ott volt szerdán este az OSC–Szolnok Bajnokok Ligája partin, klubszimpátiától függetlenül úgy távozhatott az uszodából, hogy maradéktalanul kiszolgálták őt a csapatok (lásd pólóbarátok megnyilvánulásainak tucatjai), szentimentális húrokat pengetve olyan élményben volt része, amely továbbra is meghatározza a sportághoz fűződő viszonyát.
A vízilabda minden szépsége benne volt ebben a partiban, a fenomenális nyári Európa-bajnokság után kevesebb mint három hónappal újra csúcson pörögtek az urak, megmutatták, miért is emelik őket a legjobbak közé.
A sors kegyetlen fintora/diszkrét bája, hogy egymás ellen kellett megfeszülniük, ergo a társaság egyik fele a visszavágót követően lógó orral ballag tovább, s nem játszik az idényben több nemzetközi kupameccset (a szabályt inkább hagyjuk…), nem véletlen a magukból mindent kiadó metódus.
Éjjel azon kaptam magam, hogy ötször, tízszer, majd még negyvenszer játszódik le előttem Varga Dénes vezető gólja – volt szerencsém olyan szögben ülni, hogy az egész jelenetet úgy éltem meg, mintha ott lettem volna mögötte. Megkapta a labdát, lóbált, körülnézett, majd olyan nemes egyszerűséggel, laza csuklóval hajolt el a blokk mellett, s pattintott a kapuba, hogy azóta azt kérdezgetem magamtól: miért nem csinálta meg többször?
Alkalomadtán igyekszem is megtudakolni tőle – más kérdés, természetesen tisztában vagyok azzal, a zsenialitás ereje pont abban rejlik, hogy ihletett pillanatban jelentkezik, avagy ezzel úgymond nem szabad visszaélni.
Gór-Nagy Miklós ejtése, Madaras Norbert elképesztő rutinja (forró pillanatban, eltékozolt szolnoki fórt követően a támadóidő végén csinálta meg azt halál pontosan, amit jól láthatóan eltervezett, amit bizonyosan az előtte védekező hazai pólós is tudott, mégsem volt ellenszere), Decker Ádám harca centerrel és védővel, Salamon Ferenc bombái, Kis Gábor brusztja mind-mind különös ízet adott a csatának. A csatának, amelynek hőse a sérülése után bevetett, váratlanul sokat játszó légiós, Josep Kayes volt (diszkrét báj 2.0), nem véletlen, hogy annak idején felfigyelt rá Kemény Fecsó’ bá, és plasztikusan így fogalmazott: „Ilyen adottságú fiatalembert még nem láttam, mióta kétszárú nadrágban járok...”
Egy szó mint száz, ez a BL-párharc jó időre muníciót ad az embernek, egyúttal viszont alig várja, hogy folytatása következzék.
Nem győzzük kivárni.
– Amler Zoltán –
Vízilabda hírek
osc
szolnok
bl