Sosem fogjuk megtudni, miként alakult volna a mérkőzés, ha nem egy eszement kavalkád előzi meg. Történt, hogy előttünk teljesen váratlanul 10-10-re végződött a Japán–Montenegró mérkőzés – miután a japánok kihagyták az utolsó fórjukat, még sóhajtottunk is egyet: amúgy sem jut sok idő a melegítésre, most még ebből is lenyes a büntetőpárbaj. Ami azonban lemaradt.

Néha megáll az ész, hogy még mindig itt tartunk: sem a két játékvezetőnek – pedig rutinos mindkettő, az orosz Szadekov és a görög Vasziliu –, sem a delegátusnak – jó, az algériai Badreddin inkább csak kísérőjelenségnek számít a FINA TWPC-ben – nem jutott eszébe, hogy iksznél ötösök jönnek. Gianni Lonzi, a vízilabda-bizottság feje ugyan látta a bajt, de mire odaért a túlpartról, már késő volt, a magyar és az amerikai csapat elözönlötte a medencét. Az leszúrásokat követően az első verzió még arról szólt, hogy csak a megnyitó után, az utolsó mérkőzés előtt, azaz csaknem két órával később bonyolítják a büntetőpárbajt, mondván, a két melegítő csapatot már nem lehet kihajtani a vízből.

Mígnem megérkezett a partra Dimitrisz Diathesszopulosz, a FINA Büro – azaz az elnökség – vízilabdáért felelős tagja, heveny üvöltözések közepette rendet vágott, és közölte, ha valami tekintélyt meg akarnak őrizni a sportágnak, továbbá figyelemmel vannak a racionalitásra, akkor még a mi meccsünk előtt meglesz a büntetőpárbaj, elvégre mégiscsak itt vannak még a parton az érintett játékosok. Tehát így esett, hogy melegítettek a mieink húsz percet, aztán álltak nyolcat a bemutatás és a himnuszok alatt, majd még tizenötöt, amíg a japcsik a hatodik párban felülkerekedtek a nagyarcúságukra csúnyán ráfizető montenegróiakon.

Azért ez nem az a ráfutás, ami ideálisnak mondható – és bár tény, hogy az amerikaiaknak is hasonló parkoltatásban volt részük, de egyvalamit ne feledjünk: mi pörgetni szerettük volna a tempót, ők pedig épp abban voltak érdekeltek, hogy lelassítsák a mi játékritmusunkat. Sajnos, az előjáték alkalmas volt arra, hogy ne tudjunk azonnal a gázra lépni, sőt, aztán szép fokozatosan lelassuljunk, hogy aztán a harmadik negyed elejére csúnyán bele is aludjunk a meccsbe.

Az első negyed még stimmelt, 3-1-re vezettünk. A másodikban már elkezdett akadozni a támadás, nem úgy mentek a lövések, ahogy vártuk volna, Varga Dani és Hosnyánszky Norbi is erősen küszködött, holott vállalkoztak becsülettel. Aztán a harmadik részben jött egy olyan black-out, amire eddig nem volt példa a Benedek-érában: míg az eddig általában 5-6-7 gólt kapott egy egész mérkőzésen a csapat, most három és fél perc alatt négyet. A védelem szétrázódott, Nagy Viktornak előbb a keze fölött, majd alatt ment el egy védhető lövés... Elöl pedig már semmi sem sikerült. 7-4 volt oda, és jött egy újabb amerikai előny – ám ekkor Viktor végre odaért, és ez jel volt a táncra. Felriadtunk a rémálomból, és amilyen hevesen szokott verni ilyenkor a szív, olyan fordulatszámra pörgött fel nagy hirtelen a társaság.


Már a harmadik negyedben meg lehetett volna az egyenlítés, ám ez végül a negyedik elejére tolódott (7-7). Sajnos, az amerikaiak új emberei egész embereseket lőttek, két fórnál nem tudtunk velük mit kezdeni, ugyanakkor 8-7 és 9-8 után is gond nélkül tudtunk válaszolni, avagy ahogy Benedek Tibor fogalmazott a meccs után, a legnagyobb pozitívum az volt, hogy nyoma sem volt a pániknak a csapaton, így tudtunk visszajönni a meccsbe. Ekkor már folyamatosan sült a magyar tár legfélelmetesebb fegyvere, jöttek a lefordulások, egy az egyben, hat az ötben, öt a négyben – ha kicsit pontosabbak vagyunk, simán megvan a győzelem harminckét perc alatt.

A végén ráadásul egy kettős fórunk is akadt, igaz, elég nagy káosz volt a vízben, épp jött volna a befejezés a háromgólos Varga Dumitól, amikor belefújták a másik kiállítást, pár másodperc múlva pedig érkezett vissza az első kiállított, azaz nem mondanánk klasszikus, szétlóbálható hat a négyes szitunak – ettől még persze be lehetett volna lőni, de sajnos kimaradt, azaz jöhetett az orosz rulett, csak amerikaiakkal.

Benedek Tibi próbált húzni egy váratlant, és Decker Attilát küldte be az ötméteres-párbajra, ám Attilát alkalmasint túl hirtelen érte ez az ötlet, meg aztán ő akkor igazán jó, ha védések után már kellően behergeli magát – maradjunk annyiban, nem igazán volt esélye a lövéseknél, rendre a laposakat és pattintásokat próbálta fogni, de az amik szinte mindent magasan lőttek. Az első sorozatban amúgy mi sem adtunk esélyt, ám a hatodik párban, a másodjára próbálkozó Madaras Norbi pattintása elakadt Stevensben, így maradt az egy pont.

A harmadik részben, 4-7-nél még ezt az egy is csak az álom kategóriája volt – ami utána jött, ahhoz képest viszont mínusz kettőt emlegethetünk magunk között. Mindegy, Montenegró is bukott Japán ellen, azaz számolgatni úgyis felesleges. Holnap épp ők vannak műsoron – nem lesz könnyű parti, de mivel ők is tesztcsapattal érkeztek (hiányzik a két Janovics, Mladen és Nikola, valamint Ivovics is), azért remegni sem kell tőlük. Sőt.


Jegyzőkönyv

Egyesült Államok–Magyarország 9-9 (3-1, 1-2, 2-4, 3-2) – büntetőkkel: 6-5

Vezette: Williams (új-zélandi), Alexandrescu (román)

Egyesült Államok: Stevens – Bonnani 1, Smith 1, Buckner 1, Mann, J. Wigo 1, De Trane 1. Cs: Corcovan, Obert, Bowen 2, Hutten, Rosenthal 2.
Magyarország: Nagy – Varga Dénes 3, Szivós 2, Decker Á., Hárai 1, Varga Dániel, Madaras. Cs: Bátori 1, Vámos 1, Gór-Nagy, Hosnyánszky, Bedő, Decker A. (kapus).

Emberelőnyök: 12/6, ill. 8/2
Kettős előny: –, ill. 1/0
Kipontozódott: Gór-Nagy (21. p.), Hutten (30.)