A Bíró Attila irányította válogatott a női vízilabdázás első magyar ötkarikás érmét szerezte Tokióban. Afféle érzelmi hullámvasúton ült a társaság az olimpián, de végig egységes volt, végig ugyanabban a szellemben pólózott, végig ott volt a fejekben, kell, nagyon kell ez a medália. Meglett a jutalom.

A magyar női vízilabdázás legboldogabb sárga lapját kapta Magyari Alda az oroszok elleni bronzmérkőzés utolsó másodperceiben. Egy sárga lap, amely voltaképpen keretbe foglalt 21 esztendőt. Vagy többet. A sydneyi olimpián, 2000-ben küzdhettek először hölgyek az olimpián (pedig, ha négy évvel korábban, Atlantában megtörténik a debütálás, világbajnok csapatunk harcolhatott volna...), azóta hajszoltuk az érmet. A hat alkalomból ötször jutott ki válogatottunk, ami a szűk létszámot, a szakág rohamos fejlődését tekintve önmagában kiváló eredmény, de tekintettel arra, hogy rendre a győzelemért, de minimum a dobogóra állásért utazott az aktuális társaság, a hatodik, majd a három negyedik hely rendre csalódottá tette. Drámai körülményeket éltünk meg Pekingben, Londonban, majd Rióban is, volt, hogy már kvázi fogtuk azt a medáliát, végül mások nyakába akasztották.

Az internet rögtön ítélő önjelölt statáriális bírósága persze ilyenkor rendre kimondta a halálos ítéletet, mondván, mit nekünk ez az egész, maradjunk csak a kaptafánál, maradjunk a férfi pólónál, az legalább nézhető, és ott még nyerünk, nyerhetünk is. Sejtem, egy esetleges orosz győzelem a bronzmeccsen hasonlóképpen keresztvízhatással járt volna...
Szóval, a teher nőtt a magyar női vízilabdán, hiába nyert 2005-ben világbajnokságot, 2016-ban Európa-bajnokságot, hiába szerzett világversenyeken érmeket, az ötkarikás medáliára hatalmas szükség mutatkozott.

Afféle visszaigazolás gyanánt.

Nem állítom, hogy ez a 13 hölgy, akinek megadatott az olimpián az éremért küzdeni, a fentiek miatt harcolt utolsó erejéig a medencében, azt viszont bátorkodnék kijelenteni, oly sokszor hallották, oly sokszor olvasták a fejükre az „éremnélküliséget", hogy óhatatlanul bekódoltatott az agyakba. Ne szépítsük: őrült lelki terhet cipeltek a lányok. A rutinos, sok nagy csatán edződött játékosoknak sem volt könnyű ezt megélni (a szakmai stábbal együtt öten ott voltak a 2016-os, ketten a 2012-es csapatban), hát még a 2000, 1999-es vagy éppen 1996-os születésű fiataloknak, akik a következő olimpiákon lesznek a legjobb korban. Félreértés ne essék, a profi sportoló attól profi, hogy elviseli a nyomást, ugyanakkor az efféle általános örökbecsük gyenge pontját éppen az általánosságuk képezi.
 
„Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?"

Gurisatti Gréta magyar zászlóra írt, magánál hordozott, feltüzelésre használt két kérdőjeles mondata tűéles bizonyítékkal bírt Tokióban.
Ők.
Most.
És megcsinálták.

Volt, hogy brillíroztak (az amerikaiak ellen), volt, hogy szenvedtek (a kínaiak ellen), volt, hogy magukat verték meg (a spanyolok ellen), volt, hogy a teljes női vízilabdaszakág erejével küzdve tulajdonképpen verhetetlenek voltak. Ez utóbbi volt a bronzmeccs. A bronzmeccs, amely végképp eltörli, el kell törölnie azokkal is a szakággal szembeni fenntartást, akik leragadtak a kezdetleges ejtegetős formánál.

Nem mellesleg nem mennék el szó nélkül Keszthelyi-Nagy Rita mellett. Amellett a koronázatlan királynő mellett, aki az első női vízilabdacsapatban szereplő édesanyját, és 1988-as olimpikon édesapját is megemlítette az álom beteljesülésekor. Miként az ő álma, sokaké, talán kijelenthető, a teljes magyar női vízilabdázásé játékosostól, edzőstől, bíróstól, vezetőstől, médiástól, hogy olimpiai érmet akasszanak a nyakába. Most a mellette álló Leimeter Dórának adatott ez meg.

Sokan cseréltünk volna vele.

Sokan cseréltünk volna, mert Rita, nekünk „Keszi", emblematikus figurája a magyar pólónak, tudom, hogy az érmet nem „jár" alapon osztják, ugyanakkor mégis hajlamos volnék azt állítani: neki járt!

Járt neki, járt a teljes szakágnak.

Őt mosolyogni látni, az interjúzónában boldogan átölelni pillanatnyi mennyország.

És tudják, mi a legszebb az egészben?

Hogy valahol igazságtalan csak őt kiemelni, mert ebben az éremben valóban mindenki benne van. Magyari Alda, aki korát meghazudtoló magabiztossággal védte végig az olimpiát. Gangl Edina, aki alázattal viselte a másodszerepet, a lelátóról segítette társát, társait. Szücs Gabriella, aki sérülésből felépülve küzdötte vissza magát a csapatba. A két center, Gyöngyössy Anikó és Parkes Rebecca, akik a kegyetlen darálóban éveken keresztül szenvedtek a csapatért. Garda Krisztina, aki szépen felépítve önmagát jutott el magas szintre. Illés Anna, aki az amerikai évek után itthon bizonyította, miért is kihagyhatatlan klasszisa a társaságnak. Leimeter Dóra, aki szívta magába a tudást az elmúlt években. Gurisatti Gréta, Szilágyi Dorottya és Vályi Vanda, akik meccseket eldönteni képes játékosokból meccset eldöntő játékossá nőtték ki magukat. Rybanska Natasa, aki titkos fegyverként forró pillanatokban igazolta a kapitány döntését.

Tizenhárom karakter, tizenhárom más és más történet, tizenhárom olimpiai bronzérmes.

Természetesen nem ment volna mindez a szakmai stáb hat éve tartó közös munkája nélkül, névsorolvasást tartva: Bíró Attila, Tóth László, Áts Bertalan, Ágó Renáta, dr. Pavlik Attila, Horváth Ákos, dr. Csernus Imre, Buza Balázs, Takács Orsolya.

A sort hosszasan lehetne még sorolni a női vízilabdáért áldozó klubokon, az ott dolgozókon, játékosokon, edzőkön keresztül a korábbi játékosokig, merthogy ez a medália amellett, hogy természetesen a csapaté, a teljes női szakágé is.

A sárga lappal együtt.

Mert momentán jellegénél fogva azt is imádjuk.
 
„Megérdemelte már a női szakág!" - gondolatok Tokióról
 
„Korábban öt olimpián próbálkozott a válogatott érmet szerezni, az egyiknek ráadásul aktív résztvevője voltam, így tudom, mennyire akarta már ezt a teljes szakág. Az, hogy sikerült, fantasztikus történet, hogy úgy mondjam, a majdnem tökéletes kiteljesedés. Megérdemelte már a szakág, hogy olimpiai érmet szerezzen. De azt tudjuk, a meccseken ez semmit sem számít. Nem a nyomást, sokkal inkább a vágyat éreztem mindenki részéről. A klubokban komoly munka zajlik, sikerült az eltelt időszakban olyan rendszert kialakítani a magyar női pólóban, amely hozzájárult ahhoz, hogy esélyünk legyen a sporttörténelmi éremre. Eljutottunk oda, hogy a válogatott bárki ellen eséllyel veszi fel a küzdelmet. A 2017-es világbajnokság után elkezdett csapatépítés sikerrel járt, a fiatal együttes már az első olimpiáján beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Fantasztikus eredményt értünk el, talán még le sem ülepedett, de bízom benne, hogy a következő években tudjuk ezt még überelni."
Bíró Attila, a női válogatott szövetségi kapitánya, akinek szerződését a párizsi olimpia végig meghosszabbította a Magyar Vízilabda-szövetség

 „Ez az olimpia még fantasztikusabb lett volna, ha nézők is ülhettek volna a lelátón. De így is élmény volt, amiért hálával tartozunk Japánnak! A bronzmeccs előtt azt mondtam a többieknek, hogy olyan élettapasztalatot szerezhetünk, ami örökre összeköt minket. Ez az érem nagyon sokat jelent a magyar női vízilabdázásnak és nekem is. Az édesanyám az egyik első nő volt, aki pólózni kezdett Magyarországon, az édesapám szintén válogatott játékos, értük is üldöztem ezt az érmet. Biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon büszke ránk és erre a történelmi eredményre!"
Keszthelyi-Nagy Rita, a női válogatott csapatkapitánya

„Ez az olimpia olyan volt, hogy kétnaponta vagy nagyon örültünk, vagy szomorkásak voltunk. Örülök, hogy ekkora tartás van ebben a csapatban évek óta. Megkoronázta a két hetünket ez a meccs, örülünk, hogy a hullámvasút tetején szállunk ki. Azért jöttünk, hogy megszerezzük Magyarország első olimpiai érmét női vízilabdában, sikerült. Lehetne fényesebb, persze, de szerintem nagyon szépen csillog, mert nagyon sokat dolgoztunk érte."
Gurisatti Gréta, a női válogatott tagja

„Nagyon csalódott voltam az elődöntő miatt, mert nem a spanyolok vertek el minket, hanem mi magunkat. A bronzmeccsen viszont egy pillanatra sem hagytuk azt, hogy az orosz csapat elhiggye, az övé lehet a bronzérem. Megbeszéltük a lányokkal, hogy többen átélték már a bronzmeccs kudarcát, de ezt most elfelejtik, és úgy állnak ide, hogy igenis megcsinálják. A fiataloknak pedig el lett mondva, ha nem is magunkért, de értük csináljuk meg és szerezzük meg az érmet. Nagyon megérdemlik, hogy így búcsúzzanak el azok, akiknek talán ez volt az utolsó meccsük a válogatottban. De mindenki, az edzők is megérdemlik ezt az érmet!"
Magyari Alda, a női válogatott kapusa, aki később az Év játékosa lett


Amler Zoltán írása
megjelent a Sport 2021 című kiadványban