Az olasz szakember, aki a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra készítheti fel a kontinenstornára ismét kijutó labdarúgó-válogatottunkat, kifejezetten jól ismeri sportágunkat. Ennek legfőbb oka, hogy fia, Simone igen magas szinten űzi a vízilabdát, a héten éppen a Bajnokok Ligája csoportkörét fejezte be csapatával, az Ortigiával (a szicíliai történelemírásról korábban ITT írtunk), de képességeit jelzi, hogy nemrég számolt vele bő keretében Alessandro Campagna, az olasz válogatott szövetségi kapitánya is.
Marco Rossi emellett jó barátságot ápol Märcz Tamással, férfiválogatottunk szövetségi kapitányával, és megannyi pólómeccset végignézett már az elmúlt években. Mindezek ellenére tudott újat mondani a vele készült rövid interjúnk során. Íme!

Mi az első emléke a vízilabdával kapcsolatban? Próbálta esetleg gyerekként?
Fiatalon is elbűvölt a sportág, hiszen abban az időszakban is nagyszerű alakjai és sztárjai voltak az olasz vízilabdának, például Eraldo Pizzo, de jómagam nem próbáltam a pólót. Akkor kezdtem jobban követni, amikor a fiam elkezdett játszani. 11 éves volt akkor, szóval úgy 18 évvel ezelőtt nőtt meg bennem is az érdeklődés. Onnantól nagyon sok mérkőzést néztem végig, és a mai napig követem a főbb eseményeket, a legfontosabb tornákat és meccseket meg is nézem.

Miért pont a vízilabdát választotta a fia? Volt köze a döntésnek ahhoz, hol éltek akkoriban?
Bresciában éltünk akkor, ott játszottam ugyanis öt szezont, és miután abbahagytam a futballt, maradtunk még a városban. Egyébként valóban érdekes a történet, hogy miért a pólónál kötött ki. Egyrészt ő nem volt olyan szerencsés az edzőkkel a futballban, mint én. De az is tény, hogy én nem vagyok olyan szülő, mint a legtöbben, mondjuk a szülők 90 százaléka. Akik azt gondolják, hogy a fiuk vagy a lányuk a legjobb, a legszebb, a legintelligensebb és a legtökéletesebb az élet minden területén. Én nem ilyen vagyok, annak ellenére, hogy imádom a gyermekeim, mindennél és mindenkinél jobban szeretem őket. De nagyon kritikus is vagyok, realista, így annak idején azt mondta a feleségemnek: „Figyelj rám, szerintem a futball nem a fiunk sportja. Találnunk kell neki valami mást." 9-10 éves volt, amikor elkezdett teniszezni, és nem is volt rossz benne, de az orvosok azt tanácsolták, a testalkata miatt nem ez a legegészségesebb sport a számára. Az úszásra esett aztán a választásunk, de nem lepett meg, hogy néha unalmasnak és monotonnak tartotta. 10-11 éves korában aztán lehetősége volt kipróbálni a vízilabdát, és rögtön meg is szerette. 16 éves kora óta profi játékos, szóval azt hiszem, jól döntöttünk a feleségemmel.

Milyen gyakran beszélnek egymással?
Általában naponta beszélünk, hála a technikának, minden nap összehozunk egy családi videóhívást. A fiam Szicíliában él, én Budapesten, a feleségem és a lányom Nápolyban, szét vagyunk szórva, de így mégis minden nap találkozunk. Mindent érintünk ilyenkor, természetesen a sportot, a futballt, a vízilabdát is. Tudni kell, hogy a fiam igazi futballszakértő, nagyon ambiciózus, UEFA B-licenszes edzői papírral rendelkezik, amivel amatőr csapatokat irányíthatna Olaszországban. Szenvedélyes sportember.

Szokott vízilabdás tanácsot kérni adott esetben?
Általánosságban szoktunk beszélni a sportról, nem módszertani kérdésekről vagy arról, hogy mi vagy ők milyen edzéseket végeznek. Az edzések stílusa és jellege teljesen más a vízilabdában, sokkal többet is edzenek a focistáknál, hiszen a vízilabda egy nagyon kemény sport, ahol a játékosoknak rengeteg energiára van szükségük, fizikai és pszichológiai értelemben is. Sokszor beszélgetünk taktikáról, és van, hogy találunk hasonlóságot a két sportág között. Szeretem ezeket a beszélgetéseket a fiammal.

Tudna vízilabdacsapatot vezetni?
Nem, nincs meg hozzá a tudásom, de abban biztos vagyok, hogy a fiam tudna dolgozni egy futballcsapat mellett. Nagyon sokat olvas, sok meccset nézünk közösen a televízióban, kommentáljuk is ezeket, főleg taktikai szempontból, és sokszor nagyon jó és pontos meglátásai vannak. Emellett remek ötletei arra, hogy az edző hogyan tudna beavatkozni jól a mérkőzésbe egy adott ponton. Azt kell mondjam, tényleg nagyon ígéretes a felkészültsége.

Visszakanyarodva a pólóra: mikor járt először Magyarországon vízilabdameccsen? Ha jól sejtem, azon a bizonyos Euro Kupa-meccsen, amikor a Ferencváros a Posillipo Napolival játszott, Simonéval a nápolyi sorban.
Az a második meccs volt. Előtte a Honvéd egyik bajnokijára látogattam ki, a klub menedzsmentjének meghívására, akkor ugyanis a Honvéd edzőjeként dolgoztam. Az ellenfélre nem emlékszem, de a hangulatra igen, kellemes élmény volt.

Van kedvenc játékosa Magyarországon?
Igen, már többször nyilatkoztam róla, és volt szerencsém vele találkozni és beszélgetni is egy pár alkalommal. Nagyra értékelem Varga Dénes személyét, aki ennek a sportágnak egy igazi fenoménja.

Mit üzenne a magyar válogatottnak a következő időszakra? Hamarosan ráfordulunk a célegyenesre az olimpia előtt.
Egy olyan sportágról beszélünk, amelyben Magyarország a világ élmezőnyében van, hasonlóan az olaszokhoz, a szerbekhez, a horvátokhoz. A magyarok pontosan tudják, hogyan kell felkészülni az olimpiára, és tudják, mi lehet a receptje, hogy meg is nyerjék a tornát. Azt kell követniük, amit ennek a sportágnak a történelme során mindig is követtek. A magyarok ennek a sportágnak a tanítói, professzorai. Szóval, mint a szimpatizánsuk, élvezem a meccseiket, szurkolok nekik, és nagyra értékelem a erőfeszítéseiket ebben és még sok más sportágban. Mellesleg Märcz Tomi nagyon jó barátom.

Honnan eredeztethető egyébként ez a barátság?
Akkor kezdődött, amikor Tomi Nápolyban játszott. 2010-ben vagy 2011-ben találkoztunk először, alapvetően a fiamnak köszönhettem. Később aztán Magyarországon is rendszeresen találkoztunk, a pandémia előtt közvetlenül is, és igazából most is kapcsolatban vagyunk.

Mi a helyzet az ön munkájával? Közeleg az Európa-bajnokság, vélhetően a napjai is egyre elfoglaltabbak, hogyan várja az előttünk álló heteket, hónapokat?
A tervek szerint egy hónap múlva, május 18-án kezdjük a felkészülést, Telkiben. Akkorra a magyar bajnokság befejeződik, és az NB I-ben játszó játékosokkal kezdjük a munkát, egy nagyobb létszámban. A légiósoknak még lesznek feladataik akkor a klubcsapataikban, ők később kapcsolódnak be. Nagyjából egy héttel később Ausztriában folytatjuk a felkészülést, aztán június 1-jén kihirdetjük a 23 fős keretet, húsz mezőnyjátékossal és három kapussal. Ez most egy nagyon sűrű időszak még, mindenki teszi a dolgát, igyekszünk mindent a legjobban megszervezni.